Vannak emberek, akiknek semmi nem sikerül. Hiába vesznek fel magukra kasmíröltönyt, abban is úgy néznek ki, mint egy csavargó, hiába gazdagok, tele vannak adósságokkal, hiába nőttek nagyra, csak ugatják a kosárlabdát. Ma rádöbbentem, hogy én is azok közé tartozom, akik képtelenek megfelelően élni adottságaikkal, sőt, akik számára ezek a szerencsés adottságok kifejezetten hátrányt jelentenek.
A bolondok és a gyerekek megmondják az igazat. Az általános iskolában szörnyű sértésnek számít, ha az osztálytársaid azt mondják rád, hogy okos vagy, később aztán, ha valakiből intellektuel lesz, azt már erénynek tekintik. Csakhogy ez hazugság: az intelligencia fogyatékosság. Minthogy az élők tudják, hogy meg fognak halni, míg a holtak nem tudnak semmit, én úgy gondolom, rosszabb intelligensnek lenni, mint butának, mert az ostoba ember sem tudja magáról, hogy ostoba, míg az intelligens, még ha alázatos és szerény is, feltétlenül tudatában van a saját intelligenciájának.
Meg van írva a Prédikátor könyvében, hogy "valaki öregbíti a tudományt, öregbíti a gyötrelmet", ám mivel nekem soha nem lehetett részem abban a boldogságban, hogy a többi gyerekkel együtt eljárjak a hittanórákra, engem senki nem fegyelmezett a tanulás veszélyeire. A keresztények szerencsések, hogy már igen fiatal korukban felhívják a figyelmüket az intelligenciában rejlő kockázatokra, nem csoda hát, hogy egész életükben óvakodnak is tőle. Boldogok a lelki szegények