Magyarországon a vallásügyi törvények és rendeletek gyakorlatilag egyidősek a kereszténység felvételével. Miután politikai és katonai okok véget vetettek a Kárpát-medencét elfoglaló magyarok kalandozó hadjáratainak, ugyanezen okok kényszerítő nyomása alatt hívta be először Géza fejedelem a katolikus hittérítőket, majd tette Szent István államvallássá a kereszténységet. A magyar király az akkor már Európában kialakult uralkodói tradíciónak megfelelően államhatalmi eszközökkel igyekezett „kereszténnyé'' tenni az országot.

Az Árpád-ház kihalását követően az Anjou-kor lényeges változásokat hozott, bár nem sokáig. Károly Róbert hatalomra kerülése után, 1317-1320 között a pápai adószedők a keresztes hadjáratokra gyűjtött pénzt még akadálytalanul kivihették az országból, de 1330-ban már arra kényszerítették a pénzt szállítókat, hogy az összeg harmadát adják át a magyar királynak. Egy idő után a főpapi székekbe is királyhű emberek kerültek, sőt reneszánsz szokás szerint Károly Róbert törvénytelen fia, Kálmán kapta a győri püspöki széket. Így az Anjou-kor is folytatta az Árpád-ház hagyományait: dogmatikai kérdésekben a pápaság odaadó híveinek mutatkoztak, de pénzügyi, kinevezési és más belpolitikai kérdésekben a pápai akarattal mit sem törődve saját érdekeiket képviselték.

A protestantizmus előfutárai, a valdensek és husziták térhódítása alapjaiban fenyegette a katolicizmus vallási egyeduralmát, így látszólag a királyi hatalmat is. Zsigmond idején, a XV. század közepén pápai inkvizítorok segítségét is igénybe vették az ''eretnekek'' ellen. Így például Magyarország területén az 1726-ban szentté is avatott Marchiai Jakab 1436 és 1439 között saját becslése szerint több mint 25 ezer huszitát ''vezetett'' vissza a katolikus egyházba. Az államhatalmi eszközökkel így visszaállított vallási hegemónia következtében kialakult status quo a XVI. század elejéig fennmaradt. A bibliafordító Károli Gáspár a Mohácsig terjedő magyar történelmet 1563-ban az ószövetségi Izraellel összehasonlítva sommásan így jellemezte: ''Hogy pedig a királyokról szóljunk, kik eleitől fogva Magyarországon voltanak, nem találsz csak egyetlenegyet is, aki istenfélő volt volna, ki az Istent félte és tisztelte volna, mind egyig bálványimádók voltak, miképpen az Izraelnek országában...''

A XIV-XV. század egyben az itáliai reneszánsz csúcspontja és a pápaság erkölcsi mélypontja is volt. Janus Pannonius, aki egy ízben diplomáciai küldetésben járt II. Pál pápánál, utóbb szarkasztikusan így verselt az egyházfőről: ''Szentnek nem tudlak, de atyának mondani tudlak / Mert hisz látom a lányt, Pál, akinek atyja te vagy.''
Az 1526-os mohácsi tragédiát megelőző évtizedekben Magyarországon is egyre jobban terjedtek Luther tanai. A Werbőczi István nádor szerint ''bolond és tudatlan'' reformátor követői ellen 1525-ben törvény is született: minden elfogott lutheránust máglyán kellett kivégezni. Noha a török veszedelem küszöbön állt, ez az időszak mégsem a felkészüléssel, hanem parasztháborúk leverésével és az államhatalmat látszólag fenyegető vallási mozgalmak üldözésével telt.

A mohácsi csatavesztés és a középkori magyar állam felbomlása nagyban akadályozta a nem katolikus vallási mozgalmak üldözését, melyek így jelentősen megerősödtek. Ezt a török porta politikája is segítette, hiszen számukra kapóra jött a katolikus Habsburgokat vallási alapon elutasító protestáns mozgalom. Ezért a protestáns felekezetek a hódoltsági területeken és a török befolyás alatt álló, viszonylag önálló Erdélyben szabadon fejlődhettek.

Mindez azt eredményezte, hogy a század második felére a katolicizmus a három részre szakadt ország egész területén gyakorlatilag összeomlott. 1590 körül a népesség mintegy tíz százaléka számított katolikusnak, a többi ''megtért'', vagyis felvette a protestáns hitet. 1606-ban Verancsics Faustus csanádi püspök így jellemezte a katolicizmus magyarországi állapotát: ''Nincs több, mint 300 katolikus pap, beleszámítva valamennyi érseket, püspököt, apátot, kanonokot, plébánost és pappá szentelt szerzetest.'' 1622-ben a nagy ellenreformátor, Pázmány Péter is ezt jelentette a Habsburg-országrészen uralkodó állapotokról a pápának: ''A nép alig egy tized része katolikus, a többiek lutheránusok és kálvinisták.''

A vallásszabadságról szóló első törvény is ebben az időben született: 1568 januárjában a tordai országgyűlés kimondta: ''Kiki tartsa meg azt a hitet, amelyet akar, az új és régi szertartásokkal, megengedjük, hogy hitük ügyében azt tegyék, ami nekik teszik, de bárkinek a sérelme nélkül.'' E törvény a XVI. században teljesen egyedülálló volt Európában.

A rekatolizáció a XVII. század elején a Habsburg-hatalom erősödésével kapott új lendületet. Az újhitűek elleni szellemi harc fő ideológusa Pázmány Péter, a kiváló képességű egykori váradi református diák volt. Miután 1588-ban belépett a jezsuita rendbe, teljesen elkötelezte magát a reformáció elleni szellemi és ideológiai küzdelemre. A Károli Gáspár által röviden csak ''bálványimádásnak'' titulált római vallás a török hatalom gyengülésével, majd századvégi megszűnésével újra erőre kapott: az államhatalmi eszközökkel katolicizmusra kényszerített protestáns tömegek erőszakos visszatérítése Pázmány Péter munkássága nélkül megvalósíthatatlan lett volna. Az ő rendkívül termékeny működését igazolja a nagyszombati jezsuita egyetem létrehozása. A már idézett Károli Gáspár és több protestáns tekintély által is megfogalmazott állításra, miszerint az ország pusztulásának oka a római vallás, 1602-ben Pázmány így replikázott: ''Tagadhatatlan dolog, hogy miúta ti ez világra hoztátok az új tudománt, miúta az ti tudomántoknak veszedelmes és ártalmas almáját megövék az emberek, azúta felnyittaték az embereknek szeme minden gonoszságra és istentelenségre.''

Az esztergomi érseki pozíció megújulása szintén Pázmány Péternek köszönhető. Az 1629-es nagyszombati zsinat kimondta, hogy a mindenkori esztergomi érsek egyebek mellett az ország főkancellárja, a legfőbb bírói testület, a Királyi Tábla ülnöke, a király utáni első zászlósúr, sőt a méltósági rangsor tekintetében a nádor csak utána következik.

A reformáció térhódítása idején a három részre szakadt országban lényegében megszűnt az Árpád-kor óta gyakorolt állami egyház-finanszírozás. Az addigi gyakorlat értelmében minden lakosnak kötelező volt jövedelme vagy termése bizonyos százalékát egyházi célokra áldozni. Miután a reformáció 90 százalékban kiszorította a római vallást, a protestánsok bibliai elveik, de a korabeli katonai és gazdasági helyzet miatt sem éltek ezzel a lehetőséggel, hanem a hívők önkéntes adakozására alapozták hitéletüket. Mivel ''társadalmi hasznosságuk'' a katolikus valláshoz képest a lakosság körében egyértelmű volt, ezért az emberek, ha kellett, önként adakoztak. Az ország főnemeseinek jelentős része is újhitűvé vált, ezért a ''protestáns infrastruktúra'' kiépítésének közel kétszáz éven át gazdag mecénásai is voltak.

A törökök kiűzése után, a XVII. század végétől kezdve, a magyarországi vallási ''erőviszonyok'' újra a katolicizmus felé tolódtak el. 1691-ben ugyancsak I. Lipót megyénként már csak néhány helységben, az úgynevezett artikuláris helyeken engedélyezte a magánszférán kívüli, nyilvános protestáns hitgyakorlatot. 1608 és 1781 között a protestáns közösségektől több mint 1880 templomot vettek el, s közülük 1280 végleg katolikus kézen is maradt. A kezdeti erőszakot később a finomabb módszerek váltották fel. Így a III. Károly császár által kiadott, 1731-es Carolina Resolutio egyebek mellett azt tartalmazta, hogy állami hivatalt csak azok a személyek tölthetnek be, akik leteszik az úgynevezett dekretális esküt. Ennek szövege egy kifejezetten katolikus esküforma volt a Szent Szűzre és más katolikus szentekre való hivatkozással, ami egy protestáns esetében automatikusan hite megtagadását jelentette volna. Ha valaki nem mondta el, nem tölthette be az állami állást. Ebben az időben jött létre a Helytartótanács is, benne a Vallásügyi Bizottsággal. E bizottság feladatul a nem katolikus felekezetek ügyeinek intézését kapta, vezetője pedig nem volt más, mint az esztergomi érsek. Az intézményt nem véletlenül nevezte Erdődy Gábor egri püspök a ''protestánsok pörölyének''.

A magyarországi egyháztörténet e sokat vitatott és ma részben elhallgatott szakaszát 1780-ban II. József trónra lépése és rövid uralkodása zárta le. A ''kalapos király'' rendeleti úton vetett véget a nem katolikus felekezetek elnyomásának. 1782 tavaszán maga a pápa próbálta meg a császárt Bécsben, egy ''fordított Canossa-járással'' jobb belátásra bírni, de semmi eredményt nem ért el, sőt II. József következő évi római látogatásán még további engedményeket volt kénytelen tenni a Habsburg-uralkodónak. A császár még ennél is továbbment: 1785-ben az úrnapi kivételével rendeletileg betiltotta a katolikus körmeneteket. (Erre az időre Európa országaiban is megszűnt a katolikus vallási hegemónia: Németalföld, Poroszország, az észak-európai államok többsége más nemzetekkel együtt valamelyik protestáns felekezetet fogadták el nemzeti vallásként.)

Folytatása következik.....