Minden egy évvel ezelőtt kezdődött és azóta tart...
A cicáim fogtak egy kismadárkát. Valószínű, hogy ők hozták, hiszen a konyhában ugrált szegényke. Jó "állapotban" volt, valószínű nem bántotta a macska. A család elszaladt vele egy állateledel üzletbe, ott az eladó megnézte, megállapította, hogy egy kis zöldike. Adott számára megfelelő eleséget, 2 napig rendszeren etettem, itattam. Úgy tűnt jól van, bíztunk benne, hogy sikerül majd elengedni ha megnő. Sajnos nem így lett. Szegényke az egyik reggelre elpusztult. Nagyon sajnáltam, olyan kis értelmes madár volt. Evett rendesen, ha meglátott már nyitotta a száját.
Túl tettem magam a dolgon, elpakoltam a kalitkát és minden mást. Pár hétre rá, az egyik állatvédő ismerősünk telefonált, hogy talált egy fészekből (valószínűleg) kiesett kis fecskét , és megkért, hogy gondoskodjunk róla. Természetesen igent mondtam. Tényleg picike volt még, de nagyon aranyos. Az állateledeleshez szaladtam el újra, neki már lisztkukacot vettem. Szerencsére ő is elfogadta tőlem az ételt, evett, ivott rendesen. Amikor csak tudtam fogtam neki legyet, azt is nagyon szerette. Aztán teltek a napok, próbáltuk, hátha tud már repülni. Egy keddi napon került ide, hétvégén már repült is. Vártunk pár napot, és a következő kedden egy nyugodt, békés helyen elengedtük, ahol voltak fecskék és ahova be tudott illeszkedni. Az utolsó pár napba már nagyon vágyott ki. Láttam, hogy a ketrecre csimpaszkodva néz ki az ablakon. És ha madárcsicsergést hallott, visszacsipogott nekik. Annyira aranyos és okos volt.... Amikor elengedtük, egy ideig egy kis ágon ült, majd lerepült a fűbe, aztán magasra repült és eltűnt a nagy magas fák között... Sírtam amikor elengedtük mert annyira megszerettem, de boldog is voltam, hogy sikerült megmenteni és sikerült felnevelni őt. Még így visszagondolva is picit könnyezik a szemem.
Ezt követően nem volt több kis madaram. De 2 héttel ezelőtt újra jött a hívás, tesóm barátnője egy ki verebet talált. Elhozta nekem este, másnap reggel újra irány az állateledeles, vettem neki is lisztkukacot. Próbáltam etetni, de nem fogadott el semmit. Amint felemeltem a kalitka ajtaját, rögtön berepült a sarokba, tipikus kis veréb volt. Ahogy megfigyeltem már tudott repülni. Úgy határoztunk elengedjük ott ahol a kis fecskét is. Nem evett semmit és így csak éhen halt volna nálunk. Ott még volt esélye, hogy találjon madarakat és, hogy beilleszkedjen. Remélem, hogy sikerült neki!
Egy nappal ez után, sétáltam a városba, és az út szélén (nem forgalmas út szélén) egy kis fiókát láttam meg. Ő is rögtön észrevett engem, ugyanis rögtön nyitotta a száját. Óvatosan felemeltem, de ő magától ügyesen felugrott a ki kertbe ami az út mellett volt. Sokáig gondolkodtam, hogy mit csináljak vele. A kertben volt egy elég dús lombozatú fa, ahonnan csipogást hallottam. Biztos voltam benne, hogy ott lehet a fészek, de sajnos nem láttam. Végül úgy döntöttem, nem hozom haza a fiókát, aki közben az árnyékban pihent. Az anyja valószínű megtalálta, mert hazafelé újra arra mentem, és már nem találtam a madárkát. Vagy egy hozzám hasonló járókelő megsajnálta és hazavitte. A tanulság számomra az volt, hogy mindig legyen a táskámban egy adag lisztkukac.
És az utolsó madaras történetem a héten történt. Anyukám egy sérült szárnyú harkály fiókát talált a házunk előtt. Eleinte csak egy dobozba tettük be, mert szegény nem nézett ki jól. Aztán elszaladtunk vele az állatorvoshoz, hátha tud érte tenni valamit. Sajnos nem tudott, de azt az ötlete adta, hogy hívjuk fel a közeli Nemzeti Parkot, hátha ők tudnak segíteni. A biztonság kedvéért neki is vettünk egy csomag lisztkukacot. Beszéltünk pár emberrel, miután sikerült elérni a Bükki Nemzeti Park egyik munkatársát, aki egy fél órán belül jött érte. Megnézte, a szárnya valóban sebes volt. Jó érzés volt tudni, hogy már jó kezekben van. Két napra rá, felhívtuk az illetőt aki elvitte, hogy érdeklődjük mi lett a harkállyal. Sajnos nem jó híreket kaptunk, szegényke nem volt jól, így el kellett altatniuk. Mivel az eszmei értéke sok egy ilyen madárnak, így preparátum készül belőle.
Azt hiszem ennyi madaram volt (eddig) . Valamiért vonzom az ilyen segítségre szoruló picikéket. Mivel imádom az állatokat, így minden kisállatnak segítek, ahogy csak tudok. Lehet, hogy túlzottan szeretem az állatokat, de már kiskorom óta ilyen vagyok, és nem is fogok megváltozni.

A lisztkukacokról a kép akkor készült, miután elengedtük a verebet és kiszórtam a madaraknak az utcán. Hamar megtalálták és jól is laktak vele.