Hajnali képzelt sétám
(pesti esti mese)
Hallgatásom az igazság műve,
A hangot a magány szülte…
A város…
Íze lelkemig csordult,
Szinte kiszakított az emlékbörtönök hálójából;
Kallódom egyedül,
Hajótöröttek szkepszisével a megváltás felé,
Köd alattam,
Köd fölöttem,
Teljes szinpompában vár az egész
Marionett-bábu társaság,
Filmszínházak dübörögnek,
Messze a népvér és drogfűtötte
Hipnotikus tüzelő nyirkos nyárfa visitó valóság
Léghuzatos Peremén,
Hol a
Hattyúdalt kínáló libaludak a hipertéri robbanás
ősi-kultúr-vadbika csorda tükörcsapdáiban
Ollózva, karmolva hívogatnak:
Menekülj kedvesem!
Orditok most már én is,
Dobban a ritmus a lábam alatt
Elfutok a házfalak után,
És a félelem vásznait festegetem,
Mint egy szétfagyott koldus
A téli éhező utcán.
És csak vágyom, lássam
Végre bárhogyis
Ahogy alkotod alkatod bársonyát…
Már nem vagyok ember,
Sem állat, vagy gép,
Csak a városi fények gőzkupolája.
Egy lassan vonuló felhő takarta
Nép, érző fényhiánya,
Egy kisfiú édes álma,
Egy eldobott ócska lámpa.
Lábaim fáradtan futnak át a hídon,
zihálok,
Beugrom a Dunába,
Meleg lehelleted nyelem tudatig,
pihegve halkan a reszkető éj takaróján,
Hol a fényüde hamu-szívünk igazat mesél,
S elcsépelt dallamot játszik
csutkacsomóin a szél.
A verset a számítógépmen találtam. Nem tudom ki írta , nincs odaírva , a google sem segít, bár az ékezethiányok engednek sejtetni számomra valakit. De tetszik.
