Az előző összefoglaló után azt gondolom, érdemes kicsit időrendbe kapni a történetet, tehát kezdjük picit a háttérrel, avagy mit is keresek itt?!

Ahogy a korábbi bejegyzésekben már szóba került, én abba a csoportba tartozom, aki részben tudatosan tervezetten ( és mellé persze egy adag szerencsével is, ez vitathatatlan ) jutott a külfödi munkalehetőséghez, azaz nem a panel erkélyéről látott osztrák és német rendszámú 320d-k tömegétől megrészegülve szaladtam be a szobámba, pakoltam be a bőröndömet és álltam másnap Rákospalota-Újpest vasútállomáson 3 parizeres zsömlével a FILA hátitáskámban várva a 3-as vágányon a "Jobb élet" sebesvonatot.

A történet nagyjából a kiköltözés előtt 3 évvel kezdett körvonalazódni. Ekkor 2 éve dolgoztam egy autóipari multinacionális cégnél (egyetem utáni első munkahely), mérnöki pozícióban. A csoport két "félből" épült fel, egyik fele mi a budapesti telephelyen, a másik fele Németországban.
Ebből fakadóan a projektek/feladatok cirka 50-60%-ban nemzetközi projektek voltak, ez amellett, hogy felelősségben is komolyabb kihívás, egy remek lehetőség is, hiszen az elért eredményeket nem csak a helyi vezetés, hanem a német csoportvezető, illetve általa az ottani vezetés felé is lehetőség volt prezentálni.

Az évek alatti közös munka során többször voltam napokat kint a német csoporttal közösen dolgozni, és nagyon tetszett a légkör, a még nagyobb ráhatás (mert azért valljuk be, igenis volt különbség a csoport két felének hangsúlyában), illetve, hogy számos olyan készség, ismeret birtokában voltam, amit remekül lehetett használni ott.

Nagyjából ekkor ült a vállamra a kisördög, hogy egy esetleges lehetőség esetén szívesen helyezném át a székhelyemet oda, szakmailag is mindenképp hasznos lenne "új területen" dolgozni, a karrier szempontjából sem utolsó, hiszen a "tűzhöz is közelebb ülnék", ezért innentől a következö 2 évben vezetett projekteknél különösen figyeltem rá, hogy miként "adom el magam kifelé", és a 4. közös év végére jutottam el oda, hogy a szokásos év végi német vezetős elbeszélgetés részeként előhúztam a fiókból a témát.
Tisztában voltam vele, hogy nem másnap egyazon repülővel fogunk máris utazni, a célokat is igyekeztem reálisan megfogalmazni, vagyis, hogy "1 éven belül, ha adódik lehetőség nagyon szívesen erősíteném a gyárakat egy..khm..még központibb csoportból".

Ezek után nagyjából hat hónap csend következett, ezt az időszakot arra használtuk, hogy utánajártunk a hozzávetőleges költségeknek arra az esetre, ha sikerülne a dolog, kiszámoltuk, hogy nagyjából mire számítsunk egy hónap alatt kiadásokra, életre, ergó mi az az ajánlat, aminél azt mondom, hogy igen, ami szükséges ahhoz, hogy számunkra elfogadható mértékben megtakarítani is tudjunk a kiadások mellett.
A "legrosszabb esetet" vettük számításba, amikor is egy ideig egy bérből kell mindent fenntartani, ha esetleg barátnő nem találna azonnal munkát, akkor se legyen gond.

Valamint, nagyjából a megbeszéléssel egy időben kezdtem el nyelviskolába is járni, abból is végül a hétvégi kurzusra esett a választás, ezt tudtam a legjobban összeegyeztetni a munkahelyi dolgokkal. Ez heti 1x5 órás kurzust jelentett, azonban arra tökéletesen jó volt, hogy az alapokkal megismerkedjek, illetve az egyszerübb nyelvtani dolgokat (gútenábend, zváj gyros bittedánke) is el tudjam sajátítatni.

Szóval júniust írtunk, amikor is jött az infó, hogy ugyan nem az eredeti csoport német felében, hanem 300 Km-re nyugatabbra, a cég központjában keres az egyik, a csoportja vezetőjének előléptetett ember a saját korábbi helyére valakit, és ehhez a pozícióhoz elég jól passzolnak a gyártási környezetben szerzett tapasztalataim, illetve az eredmények is vonzóak voltak.
A sors fura fintora ( és erre is utaltam ugye az elején, amikor a szerencsét emlegettem ), hogy ezzel a sráccal 4 évvel korábban volt közös projektem Budapesten, ergó még emlékezett is rám ( de persze lehet, hogy csak a németeknek gyakorlatilag kimondhatatlan nevem az oka ), szóval lehetőséget kaptam egy interjúra.

Az interjú szerintem jól sikerült, érzésre megvolt az összhang is, a kölcsönös szimpátia, így már csak egy akadályt kellett venni. Mégpedig, hogy a cégnél "előírás", hogy a pozíciót, ahová embert keresnek első körben az adott telephely dolgozóinak kell meghírdetni, és ezek mellett lehet egyéb telephelyekről/cégen kívülről jelentkezőket interjúztatni. Nincs mese, nekem is ki kellett várnom a válaszig, hogy a helyiek közül aki akar jelentkezzen, meginterjúvolják őt (őket) is, majd megszülessen a döntés.

Nem volt izgalommentes időszak, egészen július végéig kellett várni, amikor is beesett a céges postaládába egy meghívó a rákövetkező hétre, misztikus "Rücksprache" névvel (ezt magyarul talán a konzultáció szóra lehet a legszebben lefordítani), mintegy 15 perces intervallummal...

Nem mondom, hogy optimistán tárcsáztam be, hiszen közben eltelt másfél hónap, 15 percbe meg kb az fér bele, hogy Hellósziajóvagydekösznem, szóval erősen megemelkedett pulzussal ütöttem be a PIN kódot, majd vártam az ítéletet.

A korábban interjúztató hölgy köszöntött, Ő bezzeg halál laza volt, szokásos tiszteletkörök, majd ezek uták következett egy nagyjából 4 perc hosszan át tartó mondat egy levegővel a HR-estöl (látszik, hogy rutinos ebben), ami nagyjából úgy hangzott: "megköszönte a türelmet, a várakozást, hogy voltam olyan kedves, és kifáradtam az interjúra, ami egyébként milyen jól sikerült, illetve milyen jó referenciákkal rendelkezem, de ugye a lokál szabályozások miatt meg kellett adniuk az esélyt a helyieknek is, és meg is hallgattak pár embert, majd ezek után megtörtént a tanácskozás is, összeült a törzsi tanács, talán még a fehér füst is felszállt, majd a procedúra végén meghozták a döntést, amit most szeretne velem megosztani, méghozzá azt az eredményt, hogy úgy határoztak, hogy mérlegelve mindent, figyelembe véve a tényezőket, a végső döntés az lett, hogy engem szeretnének felvenni, és nekem szeretnének ajánlatot tenni. "
Itt előmásztam az asztal alól, ahová a mondat közepére csúsztam le a székről, hogy ´monnyadmááá´, majd némi ocsúdás után sikerült megköszönnöm, és rátértünk az ajánlat részére, felcsapta a képernyőre a PDF-et a számokkal, amit gyorsan printscreen/fénymásoló/kaputelefonnal rögzítettem is, biztos, ami biztos.

Az ajánlat számomra felülmúlta a korábban papírra vetett számokat, így nem volt kérdés, hogy én is igennel válaszolok, és irány Horány.
Az, hogy az adott cég milyen feltételeket ajánl, és milyen egyéb segítséget, ez cégenként (illetve, mit tudunk kiharcolni) eltér, esetemben a fizetésen felüli juttatásokon kívül még tettek ajánlatot, hogy az első két hónapra a cég biztosít, és fizet szállást/albérletet (ez hatalmas kincs, ismerve az albérlet viszonyokat), ameddig sikerül magunknak találni sajátot.

Illetve, mivel akkortájt kezdett még csak megszűnni az ingatlanközvetítői díj ("mákler díj") - ami 1 havi lakás bérleti díj 1,4 szeres összege volt - ezért volt, ahol még kérték ezt, máshol már nem, hogy abban az esetben, ha olyan albérletet találunk, ahol kérik ezt az extra közvetítői díjat, akkor azt utólag kifizeti - azaz inkább visszafizeti - a cég nekem.
Ezek után mégegyszer megerősítettük a tényállást, hogy akkor "én most ezennel oda ki", majd a további részleteket cirka 2 percben letudva vége is volt a megbeszélésnek.

Azt nem mondom, hogy fütyörészve rúgtam ki a tárgyaló ajtaját, azonban kilépve nehéz volt palástolni a helyzetet, amit a fejemen 3-szor körbeérő vigyor mindenképpen elárult.
Innen már csak a főnöki feleknek kellett megállapodni, hogy mikor mehet a túszátadás, rá egy hétre megérkezett postán a szerződésem is, amit aláírva vissza is postáztam, és meg is voltunk a hivatalos dolgok első karikájával.

Tehát Stage1 completed, jöhettek a tényleges előkészületek.