"- Béke veled...
A vezér szájában kicsit remegett a búcsúszó. Szeme egy pillantással felitta a távozó leányt s a fekete kancát, ahogy mögött lépdelt. Felitta, ahogy eltette utolsó emléknek, úgy fájt valami, de úgy fájt, mint talán még soha. A nyelve alatt perzselő szavak formálódtak, gégéje kiáltásra rándult, most, amíg nem késő... de az álla, mint kemény acélkapu, előreugrott s elzárta könyörtelen fájdalommal a szavak útjait. S ment a leány.
Néhány másodpercig nézett utána, s ezalatt a néhány másodperc alatt valami benne újra ledőlt. Döngve, súlyosan. Borzalmas percek voltak..." Wass Albert, Vérben és viharban
Így érzek, így érzek most valahogy én is. Még csak szépen elbúcsúznunk sem lehetett.
Ostoba vagyok.
