A sztori előzménye, hogy én magamat egy kedves és udvarias fiatalembernek tudom be Mindig köszönök az idősebbeknek (pedig ez mifelénk már nem divat), előre engedem őket a sorban, vagy éppen nem tarolom le őket a bringával, ha éppen elém állnak . Na és persze szinte mindig át adom a helyem a buszon, vagy, ha éppen tartogatom valakinek a mellettem levő helyet, bármelyik idős néninek, bácsinak odaengedem, ha nem tud máshova ülni. HA. És itt kezdődik a kis történetem.

Ma, suli után (mindez röpke másfél-két órája történt), elmentem a szívemnek kedves lánnyal, egy kicsit vásárolni. Nem is ez a lényeg. Lemegyünk a buszmegállóba, kell érkezzen az utolsó busz, amivel ma du. még haza tudunk menni. Jön is az említett tömegközlekedési nyomornegyed, úgy nagyjából hatvanan kell felférjünk rá, fiatalok, és - elenyésző számú - idősek. Na szóval, én ügyes vagyok, megerőltetés, vagy agresszívebb tolakodás nélkül az elsők között feljutottam a buszra, be az első üres székpárra, magam mellé levetem a táskát, jelezvén, hogy fenntartom a helyet - természetes a lánynak, aki nem igen szeret gyúródni (én sem). Na nem telik el fél perc, a következő jelenetnek leszek szemtanúja:
Egy idős "hölgy" szintén nem utolsóként (ez fontos) felér a buszra, kifizeti a jegyét, és nézem, hogy a 20-25 üres hely között melyikre fog leülni. Semelyikre. ügyesen lehuppan egy foglalt helyre. A csaj, akinek újdonsült szomszédja csak úgy félredobta a táskáját, éppen reklamálna:
- Elnézést kérek, ez a hely f...
Erre égveszejtő káricsolás támadt, hogy szemtelen leányka így, meg úgy, nem szégyelled magad, inkább adtad volna át a helyed, és maradtál volna csendben, én ötvenvalahány éves vagyok, te meg csak tizen... Tovább nem is folytatja, a lány megsemmisülten összébb húzódik. Én viszont, szemtelen tinédzser létemre nem állom meg, hogy közbe ne szóljak:
- Elnézést, de ön igazán mehetett volna hátrább (na jó, lehettem volna udvariasabb, de ő sem éppen egy kedves idős hölgy), a fél busz üres.
Erre rázendít, hogy nem szégyellem magam, meg hogy milyen pofátlan kölyök vagyok, Őneki bezzeg fáj a háta, lába, stb... De mondom:
- Igazán nem kellett volna pont oda leülnie, előtte is van szabad hely, és utána is még éppen elég.
Jogosan reklamálok, hiszen, ha a zsémbes (vén)asszony képes volt szaporán felgyúródni a buszra (jöttek utána még elegen), mit számítana neki már két lépéssel tovább menni, ahelyett, hogy itt ordítozna, és fennhordaná az orrát. Na de nem is mondhattam többet, mögöttem ül egy szintén ötven-hatvanas házaspár, minden bizonnyal ismerik a szépszavú hölgyeményt is. Így kezdi a bácsika:
- Ne pofázz kölyök, nézzék meg milyen szemtelen ez a fiatalság, nem neveli meg őket senki...
Nem adom fel. Mondom, lett volna még hely bőven, csak egy kicsit kellett volna arrébb menni. Erre az öreg megint rákezdi, hogy milyen pofátlan vagyok, hogy merek én vele így beszélni... No, mondom még egyszer, most már így:
- Elnézést uram, én mindig átadtam a helyemet idősebbeknek, ha kellett felálltam, de amikor még van szabad hely... - na hogy miket mondott erre!
- Nem sül le a pofádról a bőr, hát ha nem tudtak megtanítani anyádék viselkedni... Ne szemtelenkedj nekem, mert mindjárt úgy felpofozlak - és már kezd is tarogatni az orrom előtt, hogy ő biza tényleg felképel, ha anyámék nem voltak rá képesek. Na de ez már nekem is sok, előre fordulok, nincs értelme ilyen makacs, zsémbes öregemberekkel, vagy inkább mondanám, hogy vén parasztokkal vitatkozni. Az illem, az illem. Ha ők nem tudnak viselkedni, nekem nem kötelező figyelnem rájuk. Az "úr" még egy darabig mondogat a hátam mögött, hogy pofátlanság így, meg fiatalság úgy.
Aztán megérkezik a lány, akinek fenntartottam a helyet... Szerencse, hogy az Idős Hölgy nem engem szemelt ki célpontjául. Esküszöm, felállítottam volna.
Végül megtelik a busz, jópáran még állva maradnak. Persze nem az idősek.