Ma este megint rám írt. Azt hittem utál. Hogy ki nem állhat. Éjjelente nem tudtam aludni emiatt...
Hiányzott, nagyon, minden percben rá gondoltam, vele akartam lenni, kimagyarázni a dolgokat, bocsánatért esedezni, vagy elölről kezdeni mindent. Szerettem volna. Nagyon.

Ma este rám írt. Mondom: ez nem lehet igaz. Szívem ismét a torkomban dobog, mint mindig, amikor vele beszélek. Még a kezem is remegett, és tényleg sok erőfeszítésembe került, hogy egyáltalán valami értelmeset tudjak írni. Bár azt hiszem most is sok zagyvaságot összehordhattam, remélem nem bántottam meg...
Mit akarunk mi egymástól? Én szeretem, jobban mint bárkit, vagy bármit, beleértve a szaros életemet és jobban mint bárki. Ezt tudom. Talán ő is érti. De ő mit akar tőlem? Nem elege van belőlem? Nem okoztam már neki így is elég fájdalmat? Komolyan, ha még egyszer miattam lesz szomorú, én nem tudom mit követek el magammal.
Én is fontos vagyok neki. Úgy látszik. De hogyan, mit, miért? Össze vagyok zavarodva. Egyik felem kifutna a világból, menekülnék előle, az érzelmek elől, az elől, hogy neki is fájdalmat okozzak, másik felem pedig vele szeretné leélni az életét. De ő? Mit szeretne?
Volt egy ilyen mondata:
"Sokat gondolkoztam a dolgokon, de nem tudnám magunkat egy párként elképzelni."
Fáj. Nagyon. . De, hogy őszinte legyek, én sem. Úgy legalábbis nem, amit mindennap látok.
Fiú-lány fogdossa csókolja egymást úton útszélen, suli folyósón, turbékolnak, kézen fogva sétálnak mindenhova, izgatottan mesélik a dolgokat barátoknak/barátnőknek, csupa külsőség, de igazából még magukat se ismerik, nem, hogy egymást. Asszem ez a tipikus "párkapcsolat" ebben a korban.
Vagy hogy a csaj felvág a pasijával, fiú a nőcijével...
Így én se tudnám elképzelni. Én ennél valami sokkal többre vágyom, ahol tényleg nem azért vagyunk egymás mellett, hogy felvágjunk a barátainknak, vagy hogy féltékennyé tegyük a következőt.
Viszont valami komolyabb, "érettebb", bensőségesebb dolog fedné az én elképzeléseimet. Én szeretni akarom, vele lenni, külsőségek nélkül. Vele lenni, csak vele, nem törődni másokkal, csak szeretni őt, vele törődni, és érezni, hogy ő is szeret, hogy fontos vagyok neki... Társra van szükségem, és neki is, olyasvalakire, aki tényleg csak ővele és őérte van. A többi srác puncit, segget, melleket akar, valakit aki leopja, meg minél több csajon végigmenni, utána meg felvágni vele. Én ezt. Tudom, bennem van a hiba. Talán az a baj, hogy ő ezt másképp képzeli el. Talán neki tényleg "pasi" kell, és nem egy társ. Persze ezzel csak áltatom magamat. Nem szeret. Ez az egész lényege. Néha már tényleg úgy érzem, hiába minden. Talán ilyen egyszerű. Akkor viszont mi lesz? Mi lesz kettőnkkel? Mert én sajnos már barátságként is csak nehezen tudnám elképzelni.

Nem tudom, mit akarok, nem tudom, mi lesz ezután, és mégis, ami a legjobban zavar: nem látom az érzéseit, nem tudom, ő mit akar. Boldoggá szeretném tenni. De nem boldog velem, és - nekem tényleg ez jön le, talán csak ego a plafonon - nem boldog nélkülem se. Mit tegyek? Néha a kötél látszik a legésszerűbb megoldásnak. Én tényleg tönkre megyek, ezelőtt még arról se volt fogalmam, mi az a stressz, most meg néha depresszióba süllyedek, és minden nap rettenetesen feszült vagyok. Egyedül miatta. Nem jól van ez így. Nincs jól ez sehogysem. Elmenni, az lenne a megoldás.

ui.: remélem ezt nem olvassa, mert az tényleg... nem is tudom mi lenne