Nadrág nem szövetből készült, nem olló és nem gépek szabták testét . Nadrág egy cica volt.
Egy nyári napon le-föl hajkurászta a káposztalepkéket az udvarunkon. Amikor meglátott engem, nem menekült, nem futott el; csak nézett és nézett. Néztük egymást. Jó sokáig tartott ez, mígnem ő unta meg hamarább, s lassan hátat fordítva, átbújt a kerítés alatt. A szomszéd kertjének lucernalevelei jelezték visszavonulásának útját.
Másnap, nagyjából ugyanabban az időpontban, újra megjelent. Most nem lepkékre vadászott, egyenesen az orgonasövény védelmébe vonult, onnan szemlélte a környéket és engem. Arra gondoltam, közelebb megyek hozzá, felajánlom neki barátságomat. Lefelé indultam hát a terasz lépcsőin, egyenesen a sövény irányába. Nem kapkodtam el a dolgot. Lassan, óvatosan emeltem lábaimat, „mintha tojáshéjon...” Négy-öt lépésnyire voltam tőle, amikor megelégelte mutatványomat, és egykettőre a lucernásban termett.
– Ez nem jött össze! – szakadt ki belőlem, a visszafojtott levegővel együtt.
A következő két napon nem jelentkezett a cica. Gyorsan elmondom, hogy egyébként igazi falusi cirmos cica volt, halvány csíkokkal a hátán. Afféle „tizenkettő egy tucat” lett volna, ha első lábain fehér „zoknik” nem lettek volna. De voltak, és nagyon csábítottak arra, hogy közelebbi ismeretséget kössek gazdájukkal. Éppen vasárnap volt, amikor úgy gondolta őkelme, hogy ismét meglátogatja portánkat. Lehet, hogy a vasárnapi csirkehúsleves illata, vagy talán a gyönyörű idő, vagy talán mindkettő egyszerre volt az oka, hogy most egészen közel kerültünk egymáshoz. Annyira közel, hogy ha akartam volna (és ha ő is akarta volna), akkor megérinthettem volna. Gondoltam, jobb, ha ő kezdeményez / a simogatás lehetőségét nyilván ki kell érdemeli. Ezért hát finoman hátráltam közeléből, mígnem sarkon fordulhattam.
Nem azért fordultam sarkon, hogy faképnél hagyjam, hanem azért, hogy kisvártatva főtt csirkebőrrel térjek vissza. Körülbelül három lépésnyi távolságra megálltam tőle, és elibé dobtam a csalit, amelytől azt reméltem, jó lesz ajánlólevélnek egy induló barátsághoz. A csali csodát tett! A gyanútlan jószág nagyon gyorsan „fölszippantotta”. Még fényes volt a szája, amikor nem túl gyors, ám határozott léptekkel hozzám jött, és megkerült olyan módon, hogy kisterpeszben lévő lábaimat körbefonta derekával és még díszítő cirókákat is kanyarított rájuk a farkával – azazhogy a nadrágomra, merthogy éppen abban voltam. Mindezt köszönetnek szánta.
Kapcsolatunk innentől kezdve közelivé és rendszeressé vált. Utóbb családunk valamennyi kétlábújával megismerkedett. Mindenkivel lehetőleg a nadrágszáron keresztül. Innen kapta a Nadrág nevet. A három lépés távolságot velem is betartotta; kézzel megérinteni nemigen lehetett, viszont a lábainktól minden közelítést elfogadott. Még a „menj már arrébb, útban vagy” taszításokat, odébblökéseket is.
Igazából nem vált a házunk cicájává. A hét majd minden napján, majd mindig ugyanabban az órában keresett föl bennünket. Ilyenkor elfogyasztotta a számára kijáró ételt, illedelmesen maradt kicsit, míg végül elköszönt a lábainktól.
Ősszel még naponta jött, télen már kevesebbszer láttuk, ám a tavaszi gyermekláncfű sárga bóbitái már nem hajoltak el udvarunkon puha lépteitől, mert többet soha nem került elő...