Mert a zemberek megszoknak mindent.
Segítek egyszer, kétszer, sokszor, ha kérnek, szívesen, mindig, időm és energiám szerint. Még én kérek elnézést, ha mégse. Eleinte ó, köszönöm, csodás, jaj de jó, hogy háláljam meg, csoki, puszi, kis izé. Aztán már jön a megszokás - hallom a telefonban, hogy nem mosolyogsz, de még szépen kéred, eltelik egy kis idő, aztán már csak kéred, még egy kis idő, s már szépen se kéred, csak annyi, hogy csináld már meg. Aztán én ezt viselem egy darabig - egy alkalomig. Utána játszom a játékod, hogy nem mosolygok, nem csinálom teljes szívvel, azt, ami amúgy nem is az én dolgom lenne.
Aztán egyszer csak pukk, felháborodsz, hogy miért vagyok ilyen, meg régen kedves voltam, meg satöbbi. Amikor pedig arcodba kapod a választ, hogy régen még te se voltál egy tirpák flegma 3,14csa, most meg nem köszönsz, csak elvársz, akkor megsértődsz. És persze nem kérsz többet segítséget, mert nekem bajom van veled. És persze ezt a főnökkel is közölnöd kell, hogy hát nem is tudsz dolgozni ha nem működik ez-az.
Tisztelettel közlöm veled, hogy az édesanyád egy változatos nemi betegségeket hordozó, olcsó, testileg alsó kategóriás örömhölgy.
Bár nem is, inkább simán csak te vagy tirpák.
Ezzel párhuzamosan az, aki helyett segítettem, végeztem dolgát, jó fej kedves ember maradt, mert amikor nagy ritkán megjelent, nyalt, mint kutya. Meg persze matatott valamit, hogy úgy nézzen ki, mintha. Megszokták, hogy nincs ott, nem lehet tőle segítséget kérni, de legalább jó fej.
