Ezt hallgassátok:
Ma reggel felkeltem, megborotválkoztam, majd megreggeliztem. Azt is igen vérszegényen tettem, mindössze vajas pirítóst majszoltam kevés kígyóuborkával. Hozzá teát ittam, és miközben végeztem szokványos reggeli teendőimet, megteremtettem Mad Hole-t. Mad egy író. Neme: hím. Vagy éppen skizofrén. Néha meg roppant boldog. Ahogy a történet kívánja.
Nem különösebben sikeres, többnyire a névtelenség homályába burkolózva közli szerzeményeit ilyen-olyan fórumokban. Használja az Internetet is! Elhatároztam, hogy a későbbiekben ő lesz az egyik legfontosabb szereplőm. Egyfajta szócsövemmé avanzsálom, hogy általa kürtöljem szét nagy és tágas világunkban, miről mit, és legfőképpen miért gondolok.
Első dolgom az lesz, hogy szilárd hittel és kemény büszkeséggel, nemkülönben határtalan szeretettel ruházom fel. Utána adok neki maradandó küllemet. Talán ezek lesznek az állandó tulajdonságai csupán. Az összes többit az íráshoz megfelelően fogom alakítgatni. Lesz, hogy magába húzódó vénember benyomását kelti majd, aki birtokában van a létező összes tudásnak. Aztán lesz, mikor minden nő testét, lelkét elcsábító hódító szerepében fog tündökölni. Halkan jegyzem meg: ez roppant szimpatikus szerep, néha én is ilyen szerettem volna lenni. Vagy éppen boldog családapa szerepet fog alakítani, kinek első a rend és a béke, utána a tudás és harmónia lesz.

Maddel fogom tudatni első és egyben legfontosabb híremet, miszerint az írásoknak, legyen az vers, novella, vagy éppen regény, nem feltétlen fontos valamilyen, vagy bármilyen tanulsággal szolgálni.
Vannak nézetek, melyek szerint bizonyos betűknek meghatározott sorrendben történő papírra vetése mindenféleképpen kell, hogy értelmet közvetítsen az olvasó számára. Nekem más a véleményem. És Madnek szintúgy. Szerintünk néha elég, ha a világ dolgait kitárjuk a megértő, és reményeink szerint bölcs olvasóközönség felé. És majd ők eldöntik, hogy mi a jó, és mi a rossz, továbbá azt, hogy most kellett volna-e tanulság, vagy éppen nem.
Példának okáért Shakespeare minden eszközzel tudomásunkra akart hozni valamilyen alapvető tanulságot. Ez nem baj. Twain és Dürrenmatt pedig néha elvolt a szimpla meséléssel. Ez jó. Hrabal megírta a valóságot. Taps neki! Vonnegut pedig feketén-fehéren húzta el a nótánkat. Áldassék a neve!
Itt most abba is hagyom a felsorolást a teljesség igénye nélkül. Kinek a pap, kinek a papné.
Mad úgy jellemezte magát és írásait, mint különböző stílusok és alkotók egyvelegét. Nemigen tudta eldönteni, hogy most hányadán is áll önmagával. Csak írt és írt. A végén pedig megszületett a végeredmény. Vagy tetszett neki, vagy nem. Nem bíbelődött velük sokat. Mihelyst kész lett valamilyen prózával, azon mód újba kezdett. Ez volt a lételeme. Ez tartotta benne össze a sok alkatrészt. A számtalan idegvégződést, vércsatornát, a szívét, a tüdejét, végtagjait, szemét, orrát, fülét, nemkülönben péniszét, s mindenekelőtt, de nem utoljára hagyva, az agyát.

Mad egyébiránt egy őszülő hajú, fiatalos kinézetű, azonban lelkiekben vén, negyvenhez közel járó férfi. Nincsen vagyona, csak sajátságos jámbor természete, büszkesége, megállapodott hite, és a már említett végtelen szeretete. Ezek miatt nem is igazán sikeres, sem munkájában, sem magánéletében. Hányatott sorsot szántam neki. Hogy tanuljon a hibáiból. De rendszerint magasról lesajnálja a korábbi baklövéseit, és nem tanul belőlük. Makacs is, derül ki rögvest hát. Nem direkt akarok kiszúrni vele, még ha olykor így látszik. Kivetítem rá saját életem, élményeim, véleményeim, érzéseim. Hátha így könnyebb lesz. Nekem.

Elmondom nektek, mi Mad fő ideológiája: „A Földön az élet oly áttetsző és sérülékeny, hogy néha észre sem vesszük, hányszor és milyen lelkesen szakítjuk át ezt a vékony burkot. Folyton ideálokat és mintákat keresünk, pénzt és tárgyakat gyűjtünk, ahelyett hogy barátokat, és szeretetet állítanánk magunk mellé. Mikor egyedül maradunk, csak akkor vesszük észre, mennyire felesleges és mihaszna is tud lenni egy plazmatévé, vagy egy szupergyors sportkocsi. Vagy egy porszívó. Ami engem illet, nekem se plazmatévém, se sportkocsim nincs, igaz, barát is kevés. Porszívóm azonban akad. Egy barátot megtartani sokkal, de sokkal nehezebb, mintha feleséget, vagy éppen férjet tartanánk a tarsolyunkban. De igyekszem, becsszó, igyekszem!”

Mad egyik igen lesújtó véleménye még: „Az élet egy öröklődő betegség!”

Mikor kisgyerek voltam, mindenfelé vasfüggönyök emelkedtek a magasba. Sietve teszem hozzá, hogy Mad gyermekkora is kísértetiesen hasonlított az enyémhez. Neki is voltak vasfüggönyei. Akkor úgy gondoltuk, hogy ez egy igazi függöny, ólomból, láncokból, buzogányokból, meg hasonló, a vas nevű kémiai elem segedelmével képződött anyagokból. Csak nagy nehezen értettük meg, hogy miről beszélnek apáink. Szenvedélyesen és suttogva ecsetelték nekünk, hogy ez a függöny választja el a gonoszt a jóságos tündértől. Mi megkérdeztük, hogy most ennyire kell félni a gonosztól? Azt a furcsa választ kaptuk, hogy a látszat csal, mert mi vagyunk a gonosz oldalon, és minket féltenek a jóságos tündértől. Nem értettük.
Csak sok-sok év után jöttünk rá, mennyire igaza volt apáinknak. Miért is gondoltuk volna korábban, hogy nekünk annyira rossz, hogy a gonosz rabságában élünk? Hiszen mindenünk megvolt; ruha, cipő, élelem, olcsó dezodorok, a határon beszivárgó óvszerek, valamint a zenei és szexuális jellegű újságok. Igaz, óvszerből a leggyatrábbat kaptuk, megértük felhúzni vastag anyagát a péniszünkre. Igen, óvszer. Megértettük, és ezt a nézetet széles körben terjesztettük tovább a későbbiekben, hogy a szex és a vasfüggöny között szoros összefüggés van. Mindkettő nélkül sokkal jobb.

Még valami! Bizonyos tézisek szerint a szex sokkal jobb, mint a logika, csak nem lehet bizonyítani.

Mad igazán jó tanuló volt. Sündörgött a tanári szobák körül, tett-vett, ilyen és amolyan tanulmányi versenyeken indult. Sokan irigykedtek rá. Némelyek nem átallottak azt mondani rá, hogy stréber és nyalizik. Nézőpont kérdése.
Én nem voltam túlságosan jó tanuló. Amolyan közepesféle. Apám azt mondta egyszer, hogy nem baj, legyek csak nyugodtan olyan, mint az átlag, akkor aztán egyszer majd nagyot tudok dobbantani. Így hát átlagos lettem. Átlagos iskolába jártam, átlagos barátaim és barátnőim voltak. A péniszem mérete is átlagos. És hogy dobbantottam volna? Fenét!

Mad mostanság azon fáradozik, hogy megjelentesse egy teljesen más szemszögű Rómeó és Júlia történetét. Nagyjából két éve döntötte el, hogy a szerepek és személyek milyen mértékben fognak eltérni Shakespeare drámájától, és fiatalos lendülettel felvázolta elképzeléseit egy étlap hátuljára. A vendéglátóhelyiség neve ez volt: Ülő Bika. Vázlata, s a végleges kézirat szerint Rómeó talán jobban vonzódik a saját neméhez, Júlia meg úgy dönt, hogy neki inkább a pénz számít, mint éppen manapság oly sok nőnek. Persze párbaj is lesz, meg hősi vallomás, és egy igazi szerelem is, de ez a szerelem Mercutio és Júlia kishúga közt szövődik, és egyikük sem lesz öngyilkos. Ami azt illeti, Mad határozott véleménye és többek, köztük az én véleményem szerint is, hogy ez a kiváló mű tele van csetepatéval, vérengzéssel, haraggal, és csak igen kevés utalás található benne az élet szépségére vonatkozólag. Leszámítva a titokban megtartott esküvőt. És a két család kibékülését a végén.

Ülő Bika egyébiránt egy valódi, hús-vér ember volt. Egy indián. Számtalan történet kering bölcsességéről és a világról alkotott véleményeiről. Egyik leghíresebb mondata így hangzott: „A fehér ember ért a dolgok elkészítéséhez, de nem ért az elosztásukhoz.”
Világ urai, jól figyeljetek!

Vonnegut egyik elbeszéléséből tudjuk, hogy mikor behívták katonának, azt mondta a századparancsnok a még nem katonás rendben felsorakozott ifjú titánoknak a gyakorlótéren, hogy – „Mint tudjátok, kedves kopasz barátaim, a katonai behívótok azt jelenti, hogy a fehér ember elküldi a fekete embert a sárga ember ellen harcolni azért a földért, amit a rézbőrű emberektől ellopott!”
Nem tudták. Sebtiben összeverődött szabálytalan alakzatuk sóhajtozva megkönnyebbült. Ilyen az igazi háború manapság. Letisztult, őszinte, lényegre törő.
Vajon mit szólna most Ülő Bika, ha ezt hallaná?

Shakespeare története egy békésnek tűnő vasárnap délelőtt, kis torzsalkodással indul. E nap nevezetessé válik többeknek, ekkor kéri meg egy gróf Júlia kezét, s ezen a napon tartanak bált a lány házában, ahol is ez a Rómeó nevű srác beleszeret a ház urának lányába. És persze, ahogyan kell: első látásra. Annyira egymásba szédülnek, hogy már másnap titokban összeházasodnak. Szegény párák! Egy bizonyos Lőrinc barát tartja a ceremóniát.
Mad elképzelése szerint Lőrinc az új történetben iszonyatosan be fog rúgni, és tévedésből összeadja Rómeót egy szintén részeg lovaggal. A történet lakodalmas részében mindenki be lesz rúgva, rengeteg vörös bort szlapálnak majd meg. Ez volt Mad kedvenc itala. Az enyém: pezsgő, sör, és szilvapálinka. Ez utóbbi, ha Szlovéniából származik, annál jobb.

Az igazi történetben az esküvő után felgyorsulnak az események. Párbajra hívják Rómeót, aki visszautasítja azt, arra hivatkozva, hogy most már rokonok a kihívóval, de ez neki nem elég. Azokba az időkben a férfiúi büszkeség sokkal magasabban volt jegyezve, mint manapság. Mivel Rómeó nem mer kiállni – innen jött Mad őrült ötlete, hogy meleg titánt csináljon belőle –, helyette Mercutio ránt kardot. Cserébe bátorságáért az lett a köszönet, hogy belehal egy halálos szúrásba. Így jár, aki feleslegesen jártatja a száját, mondta egyszer nekem Mad. Ő meg azt határozta el, hogy cserébe az alapműben elviselt megpróbáltatásaiért, az új változatban Mercutio valóban és szenvedélyesen lesz szerelmes, és nem egy nap, hanem egy év után kéri meg szerelme kezét. Minek azt elsietni?

Tehát Mercuto meghal. Azonban ekkor Rómeóban feléled az ősi ösztön, és megöli barátja gyilkosát. A párbaj után száműzetésre ítélik Rómeót, melynek következtében Júlia először megátkozza, majd megáldja. Ilyenek szeszélyesek a nők! Ki érti őket?

Közben lelkesen tervezik a nászéjszakájukat. Ebben egy dajka segédkezik nekik. Kedves ember. A színfalak mögött pedig viharos események sora zajlik. A gróf csak nem akar lemondani Júliáról, minden áron a feleségévé akarja tenni. A szülők is ezen az állásponton vannak, s hogy nyomatékot adjanak véleményüknek, jól elbeszélgetnek Júliával, aki ennek hatására letargiába esik, és sírni kezd.
Azonban nem láblógatással múlatják idejüket a fiatalok sem. Azt tanácsolják Júliának, hogy színlelje a házasságba való beleegyezését, és vegyen be egy igen szimpatikus altatószert, melytől egynapos tetszhalálba fog alélni.

Néha az az érzésem, hogy a nők teljesen meghibbannak bizonyos szerelmi érzelmek alkalmával!

Júlia így tett hát, átmenetileg meghal, el is siratják. Rómeó persze megtudja a hírt, s mivel nincsen mobiltelefon és Internet, igen kevés információhoz jut. A szomorú hírt balszerencsés tett követi: mérget vásárol, és Veronába igyekszik. A kripta előtt összefut a gróffal, aki nem érti mire ez az egész, ő csak feleséget akart; mire kardot rántanak, vívnak egy férfiasat, a végén persze Rómeó diadalmaskodik. Ezután lemegy a gróf holttestével a kriptába és végez magával. Örök rejtély, hogy minek cipelte le a gróf hulláját!
Közben Júlia felébred Csipkerózsika álmából, és borzalmas látvány fogadja. Két elhunyt a társaságában! Ezt nem nagyon érti, ennek köszönhetően részéről elmarad a teljes történet elemzése. Viszont cserébe szíven szúrja magát, hogy ne hagyjon semmi kétséget a felől, hogy elhatározása és a világról alkotott véleménye mennyire lesújtó.
A végkifejlet azonban roppant barátságos, ellentétben a mű többi részével. Lőrinc barát elmeséli a tetszhalál-teóriát, vázolja, hogy szerinte ki és mit, és ennek következtében miért tett a kriptában és kívüle. Ennek örömére a gyászoló Capulet és Montague kibékül.

Mad tehát ki akarta gúnyolni eme jeles mű szereplőit. Nem tiszteletlenségből tette. Másképp járt az agya. Szerinte minden meglévő alkotást át lehet formálni a kor követelményeinek megfelelően. Mona Lisát például teljesen el tudta volna képzelni a mai világban bármely múzeumban, ha éppen a festményen egy szépségideál áll aktot, ráadásul merész aktot, félig meghámozott banánnal a kezében.

Egyik korábbi írásomban már fel akartam éleszteni poraiból Mad Hole-t. Annak a címe Összeomlás volt. Ott a főszereplővel csúnyán kibabráltam. Mindenféle víziókat láttattam vele. Volt, hogy óriás cápát látott az utcán jegyet árulni, vagy egy asztronautát kilépni a liftből a lépcsőházban, a munkahelyén pedig egy csápos szörnyet tettem a számítógépe képernyőjébe. Képzelgéseket raktam a fejébe egy boldog családról ebben a rohanó és zavaros világban. A történet végén szegény pára egy elmegyógyintézetben eszmél magára, és arra, hogy minden korábban leírtakat csak álmodta, képzelte.
Kis csavarral a jelen írásban Mad szintén egy elmegyógyintézetben végzi. Bűne mindösszesen az lesz, hogy kiapadhatatlan erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy megjelentesse valahol, egyáltalán bárhol a modern Rómeó és Júlia történetét. Próbálkozásait minduntalan sikertelenség követi, ebbe egy kicsit beleszomorodik. Ezért önként és dalolva fog bemenni a 2-es számú Körzeti Elmegyógyintézet Skizofrén Osztályára.

Egyik alkalommal a következőt kérdezte tőle a főorvos. Becsületes neve: Doktor Shultz. Ketten voltak csak a szobában. És a csend.
– Mad! Tudja-e, hogy kicsoda is maga? Tudna-e jellemrajzot készíteni önmagáról? – ez roppant fontos volt a doktor úr számára. Véleménye szerint csak igenlő és részletes válasz esetében lehet épelméjűségről beszélni akárki esetében. Hagyott egy kevés időt páciensének, hogy összefoglalja tömören a válaszokat. Pár perc múlva Mad nagyot csettintett a nyelvével, így jelezve, hogy készen áll a felelete.
– Igen, doktor úr! Látó vagyok vakok között, s íme jellemem: hittem is, bíztam is. Mindenben próbáltam jó lenni, legalább annyira, amennyire mások jók voltak énhozzám. Mindenben próbáltam segíteni azokon, akik segítettek énnekem. Mindent próbáltam megérteni, hogy közben mások engem értsenek. Próbáltam mindig úgy jót cselekedni, hogy közben másokat meg ne bántsak. Mégis: olyan életet éltem, hogy a legjobb szándék is kevés volt ahhoz, hogy másokat időben és térben teljesen boldoggá tegyek.

Mad saját magáról alkotott jellemrajzát egy későbbi írásomban még felhasználom, ezt megígérem! Ennek igen prózai oka van: remekül sikerült. Továbbá: ez az én jellemrajzom is. Lehet, hogy kacifántos egy kicsit, de végül is nem vagyunk-e mindannyian egy kicsit azok?
A főorvos hallgatott egy darabig, mielőtt válaszolt volna. Azon tépelődött, mit is mondhatna most. Mert nem erre számított. Valami olyan zagyvaságra, amiket az ilyen intézetekben lakó ápoltak amúgy előszeretettel hangoztattak. Hogy ők a világ urai. Mindenek felett álló fároszok a sötét és szürke tömegben. Hogy Istenek, kiknek küldetése van. És most, tessék! Itt van Mad Hole, és megdöbbenti szavaival.
– Értem – mondta a főorvos. Nem értette. Hogyan is érthetne meg ebben a beteg világban egyetlen egészséges embert?
– Mihez kezd most? – kérdezte később barátságosan.
– Odaadom a legutóbbi írásomat – felelte Mad. A szekrényéhez lépett. Gumírozott belsejéből elővett egy dossziét. Odatette a főorvos elé az asztalra. A mű címe vastag betűkkel vala ráírva:
„Rómeó és Júlia él, avagy: Nincs víz, mely nem lesz zavaros.”

Mad szerint tehát Rómeó meleg. Manapság ez a hozzáállás amúgy igen népszerű. Bár nem hangsúlyozza ki folyton-folyvást ezt a tényt, azt azonban igen, hogy neki is tetszik a gróf, aki végül is Júliát veszi el feleségül. Hatalmas lakodalmat rendeznek, fröcsög mindenfelé a jó bor és pezsgő, repülnek széjjel a konfettik és édességek. Mindenki boldog. Júlia egy borostyánkövet kap ajándékba az ékszerek mellé. Igen finom és becses ajándék ez a gróf részéről. A kőben egy fiatal cserebogár lapul. Egyébiránt a borostyán kihalt tűlevelű fák kiválasztotta, fosszilis gyanta. Ezekben rendszerint megtalálhatók csapdába került, vagy éppen mély álomban elszenderült, azonban meglepettségükben, hogy benyálkásozta őket ez az aranyszínű folyadék, soha fel nem ébredő rovarok.
Júlia rovarja éppen aluszikált, mikor zárványba és egyben csapdába került.

Rómeó nagy szomorúságában félrevonul, és csalódottan nézi a színes forgatagot, és a táncoló népséget. Nagy bánatában észreveszi egy lovag. Neve nem ismert felsőbb körökben, ezidáig még nem sikerült egyetlen valamire való párviadalon diadalmaskodnia. Ennek okán kiderül, hogy nem is párviadalozott. És ennek köszönhette, hogy még él. Viszont volt páncélzata, kardja, sisakja, egy kehes lova, és egy szakadt, római címeres zászlaja. Ezen egy nőstény farkas táplálja Romulust és Remust, Róma városának alapítóit. Ők egy testvérpár voltak egykoron. Aztán egy napon Romulus megöli Remust, amiért azt hitte, az istenek nem őt fogják támogatni abban, hogy ő legyen Róma királya. De így ő lett.

A lovag amúgy a Don Guillotine nevet viselte. Nevét egy igen hatékony gyilkoló eszközről kapta, mely éppen most múlt kétszáztíz éves! Micsoda dolgokat találtak ki ősapáink!
Mikor megkérdeztem nagypapámat, hogy mi is ez az izé, akkor ő ezt mondta nekem: „Ha esetleg nem tudnád, hogy hogyan is működött a guillotine, akkor gyorsan elmondom neked. Egy fa szerkezetben volt egy lyuk, amelybe a kivégzésre kerülő embernek be kellett rakni a fejét. A szerkezet felső részébe egy éles pengét helyeztek. Ez a penge a magasból hirtelen mozdulattal lecsapott az áldozatra és egy nyisszantással elvágta az illető nyakát. Szomorú, de régen ilyen módszereket alkalmaztak a rossz útra tévedt emberek megbüntetésére, valamint a bűnök elkövetésén elgondolkodók elrettentésére. S hogy miért pont a guillotine nevet kapta ez a találmány? A kivégzőeszköz névadója egy francia orvos, bizonyos Joshep Ignace Guillotine volt.”
Remek dolog ám az orvoslás!

Rómeó és a Don Guillotine nevű lovag félrevonulnak egy emeleti szobába, ahol mindenféle malacságot művelnek egymás testrészeivel. Micsoda skandalum!
Közben kialakulóban egy igazi szerelem. Mercutio heves és lankadatlan figyelmet táplál Júlia húga iránt. Ahogyan illik, szépen betartja a játékszabályokat, elsőnek csak a kezét fogja meg, majd a nyakát puszilja meg, és csak öt perc után tapad a szájuk egymáshoz. Ezek után a boldog örömapa elé állanak, hogy kifejezésre juttassák határozott elképzelésüket közeli jövőjükkel kapcsolatban. Mivel mindenki boldogságban úszik, az örömapa nem gördít akadályt szerelmük elé. Miért is? Nagyobbik lánya gazdag családba házasodott, Mercutio pedig tisztességes ember benyomását kelti!

Mad külön kérés nélkül felvázolja a nem is oly távoli jövőt. Eszerint Mercutio pontosan egy évvel később feleségül veszi Júlia kishúgát, majd négy gyermek boldog szülei lesznek, kikből igazi hatalmasságok válnak. Pápa, Herceg, Király, és Orvos.
Mad elképzelése szerint Júlia két fiúgyermeknek ad majdan életet. Nevüket titokzatos homály fedi, bár történik némi utalás arra, hogy Káinnak és Ábelnek fogják őket hívni. A gróf roppant szenvedélyes és figyelmes szerető lesz élete hátra levő részében. Nagy lesz a boldogság és békesség. Egészen addig, mígnem Káin kioltja testvére életét, amiért az ő születésnapi ajándékának jobban örül édesanyja, mint az övének.

Szíves tájékoztatásul: Káin és Ábel az első ember, Ádám, és hitvese, Éva leszármazottai. Ez rendben is van. Ábel juhpásztor lesz, Káin földmíves. Egy napon Ábel ajándékot visz az Úrnak. És Káin is. Azonban csak Ábel ajándékára tekinte le az Úr. Ki tudja, lehet, hogy álmos volt!
Káin haragra gerjed, és megöli egyetlen testvérét. Mad szerint ez még érthető is, sokkal kisebb dolgokért rántanak manapság az emberek kést, botokat, pisztolyt, vagy éppen láncokat. A kínos esemény után Káin elmenekül Édentől keletre, Nód földjére. Ott magányban tengeti napjait, egészen a haláláig. Éva szomorú, Ádám dühös lesz. Jóisten nemkülönben.

Verona. Közben szól a dáridó, vigasság, zenebona, és Lőrinc barát eszméletlenül leittasodik, minek következtében feltéved az emeletre, beesik egy szobába, mely szobában több a férfiillat, mint egy görög gőzfürdőben. Azon nyomban választás elé kerül. Vagy összeadja Rómeót és a részeg lovagot, vagy beszáll ő is malackodni. Lőrinc barát bölcs ember, felajánlja, hogy egy kis malackodás után szívesen egybe esketné a két úriembert, hogy például szolgáljanak a római fertő által átitatott erkölcs képviselőinek színe-java előtt.
Miközben zajlik a mulatság, a város főterén párviadalt rendeznek. Itt Rómeó meleg barátai vívnak pörgős asszókat a város heteroszexuális férfiúival. Senki nem sérül meg. Műanyag kardokkal viaskodnak egymással. Mad verziója szerint csupán egyetlen ember fog meghalni ebben a regényváltozatban, ez pedig Mercutio bátyja lesz, aki hatalmas pénzben fogadott, hogy mégis Rómeó veszi el feleségül Júliát, továbbá, hogy egy a háromhoz odsszal valamelyikük öngyilkos lesz. A fogadóiroda este hétkor bezár. És Mercutio bátyja megdöbben. Egyfelől, mert nem fogja fel, hogy Rómeó homoszexuális, másfelől, hogy a gróf nem az. Mindennek tetejébe alapjaiban rendül meg világnézete a lovagi intézményrendszerrel kapcsolatban.
Ekkor már javában tart a lakodalom, és Mercutio bátyja egy hatalmas karddal előbb levágja péniszét, mivelhogy ez volt a fogadás alapja, majd végül hasba szúrja magát, annyira óriási benne a fájdalom legnemesebb testrésze elvesztése okán. Szegény pára.

Ennyi. Ki az, aki ebben a formában kiadná ezt a feldolgozást? Elárulom: senki. Ez nagy csalódás Mad Hole számára. Azt hitte, a szerkesztők sokkal fogékonyabbak az újdonságra, és egymást eltaposva igyekeznek mindent megtenni azért, hogy övék legyen a kézirat. Én viszont megnyugtatom: nagyon fogékony vagyok az újdonságra.

A kórházi szoba, ahol Mad tengette unalmas hétköznapjait saját maga vállalt kényszerpihenője alatt, nagyon praktikusan volt berendezve. Csupán néhány bútor, azok is tömör gumiból, a falakon pár kép, ezeket Mad saját maga készítette. Az egyiken egy bolygó látható, hegyeiből vastag karok nyúlnak ki, mintha a bolygó belseje ki akarna bújni saját testéből. Egy másikon meg egy virágszál, szirmai pedig csupa ismerős fejek. A családjáé. Oldalt egy kéz, melyet úgy rajzolt, hogy lássa a képet néző, mennyire vonakodik letépni a szirmokat.
Étkezés minden nap ugyanabban az időben. Tisztára, mint a katonaság. Mad legalább bevonult, és szolgált egy évet a seregben. Erre büszke volt. Először úgy nézett ki, hogy rádiós lesz, de olyan kevés volt az őrszázad létszáma, hogy beosztották külső objektumok őrzésére. Ezek szép napok voltak életében. Távol a laktanyától, pornófilmek és házi bor társaságában múlatták idejüket egy hegyen, ahol is egy radarállomást őriztek. A kutya sem akarta megtámadni az objektumot. Éppen lehullóban volt a vasfüggöny. Ráadásul a berendezéseket, melyek akkorák voltak, mint egy tolóajtós gardróbszekrény, már mind kikapcsolták. Állítólag annyi áramot fogyasztottak ezek az ósdi műszerek, hogy egy kisebb falu éves energiaszükségletét fedezte volna fogyasztásuk. Kikapcsolt és süket és halott berendezéseket őriztek hát. Közben kártyáztak és tévéztek.
Mi mindenre jó egy kis elzártság! Talán sosem jutott volna eszébe ilyen régi és haszontalan emlékeken bajmolódni. Megint rajzolt. Egy hatalmas fát, melynek gyümölcsei hírhedt történelmi személyiségek. Azok, akiknek nevéhez jó cselekedetek fűződtek, szép és egészséges, pirospozsgás gyümölcsöket kaptak jutalmul. A valaha gonosz és bűnös tetteket végrehajtók gyümölcsei rothadtak voltak. Kukacokat is rajzolt rájuk. Némelyikük nagyobb volt, mint egy kalács. Vagy egy répa.
A főorvos szerint Mad nem zavart elméjű, csupán keresi önmagát. Ezen Mad jókat röhögött. Azt mondta egyszer a dokinak:
– Ugyan már, miért is keresném magamat? Itt vagyok mindenhol! – tárta szét kezeit.

Mad verseket is szokott írni. Néha zavaros, máskor meg szabályos sorokat rakott egymás után. Nem tartotta magát költőnek, egyszerűen kedvét lelte ilyen-olyan szavak formába öntésében. Hosszú versei néha elfolytak, szinte sosem akartak a végére érni; úgy érezte, még mindig van mit közölnie. De nagyon szerette a rövidséget is. Az imént vetett papírra négy sort. Így szól:

minden ember egy pici csillag,
ha a véges űrben bolyong,
csillag van minden emberben,
szilárd bástyák és otthonok

Néhanapján énekelni is szokott gumírozott szobájában. Ilyenkor visszhangzottak dalai, keserves hangja leverődött rajzairól, gumiágyáról, gumiasztaláról. Az intézet többi lakója ezen alkalmakkor áhítattal vegyes érzéssel tapasztotta fülét szobája szintén gumírozott falára. Élvezték a változatosságot. Élvezték a dallamokat, ha azok mégoly szomorúak is voltak.

A világon a legtovább hallható visszhang egyébként a skóciai Hamiltonban zengett-bongott, egy mauzóleum kápolnájában. E helyen a kápolna hatalmas kapujának bezáródását még tizenöt másodperc múlva is hallani lehet. Ez ám az igazi dallam!

Ami pedig Frankensteint és jelen írás alcímét illeti, sokan még manapság is tévhitben tengetik napjaikat. Azt hiszik, hogy Frankenstein a rém, a vad szörny, bár lehet, hogy mégis az, hiszen ő volt az a tudós, aki megalkotta iszonyatos teremtményét. Tömören: eljátszotta a Teremtőt. A róla szóló könyvet egy igen fiatal, ámde tehetséges hölgy írta mindössze tizenhét évesen. Úgy hívták, hogy Mary Shelley. Műve egyszerre naiv és zseniális. A könyv főszereplője nem mágus vagy varázsló, hanem egy ifjú természetbúvár, Frankenstein. Az általa teremtett lény nem kísértet vagy gonosz szellem, hanem hús-vér ember, alkotója emberi testrészekből állítja össze titkos laboratóriumában. Mint tudjuk, az eredmény irtózatos: Frankenstein teremtménye két és fél méteres óriás, a bőrén átütnek az erek, arca is rémületes. Elektrosokkal lehel lelket belé. Mikor a monstrum életre kel, alkotója egyszerre megrémül, és alapjaiban rendíti meg önmagáról alkotott jóhiszemű képét. Miután megdöbben, műszereit magával cipelve elmenekül rettentő művétől. Sorsára hagyja a lényt, de nem holmi édenkertben, hanem egy vérrel mocskolt, koszos kamrában.

Teremtés.
Mad folyton ilyen párhuzamokat keres, mint ezt itt: a Tóra szerint Ádámot a Föld porából teremtették. Ebben le vagyon írva, hogy először iszapból összetapasztott gólem volt. Tehát egy nem túl szimpatikus valami. Legalábbis nem egy görög atléta korai verziója. Tudtad ezt, Mary?
Egy iszlám kommentátor további részleteket közöl a zsidó hagyományokra hivatkozva. Őt Tabarinak hívták. Feljegyzi, hogy amikor elérkezett Ádám teremtésének ideje, Isten elküldte Gábriel arkangyalt, majd Mihály arkangyalt, hogy hozzávaló agyagot gyűjtsenek a Földről. A Föld viszont nem engedte, ezért az angyalok üres kézzel tértek vissza. Tabari továbbá azt állítja, hogy Isten válaszul elküldte a Halál angyalát, aki minden tartományból gyűjtött agyagot, és ez a magyarázat az emberi faj sokféleségére.
És most nagyjából-egészében kitárgyaltuk az evolúciót!

Mikor készen lett az első ember, Isten az életnek leheletét belefújta Ádám orrába. Ádám száraz test maradt 40 napon keresztül, aztán fokozatosan életre kelt a fejétől lefelé, tüsszentett egyet, mikor készen állt az életre, és ezt mondta: - Dicsőség Istennek, minden lénynek az Urának!
Frankenstein teremtménye, mikor életre keltették elektrosokkal, száját kinyitotta, és csak tagolatlan hangokat hallatott, továbbá bárgyú vigyor futott szét ráncos arcán. Valami ilyesmit mondhatott: – Brhhgggrmmmvrröööömmm!
Ennyi a szép beszédről, mikor megteremtődünk!

A szörnyet Mary monstrumnak, gonosz szellemnek, ördögnek nevezi, holott kezdetben nem az. Akár a látóvá lett, születésétől vak ember, a lény is fokozatosan kezdi érzékelni a külvilágot. Meg kell tapintania a tárgyakat, hogy meggyőződjék lényegükről; nem érti, hogy az esti égbolton mi lehet az a nagy fénylő test, napközben pedig a hőt sugárzó másik korong. Elmenekül az erdőbe, ahol bogyókon, gyökereken él, s a víz tükrében ismeri fel, hogy arca és teste rémületes, azaz nem olyan, mint az általa látott embereké. Majd egy házikó melletti csűrben lel menedéket. Itt meglesi egy vidéki család mindennapjait, kezd szavakat tanulni, szokásokat megismerni. Megpróbálja a ház legidősebb urának segítségét kérni, de a hazatérő nők vad sikoltozásba kezdenek, mikor meglátják rút alakját. Így hát tovább menekül.
Aztán a történet egyik csúcspontja, egy újabb tragédia: szülőhelye közelében találkozik egy elkóborolt kisfiúval, aki véletlenül éppen Frankenstein öccse. A gyermek ocsmány ördögnek nevezi, és sikoltozva hívja kísérőjét, Frankenstein mostohatestvérének barátnőjét. Amikor a magányos óriás megpróbálja elhallgattatni, véletlenül megfojtja a gyermeket. Egyedül a hazatérő alkotó tudja, ki lehet a gyilkos, de nem szól róla. Az ártatlan nevelőnőt perbe fogják, elítélik, majd kivégzik. Ennyit az igazságszolgáltatásba vetett józan hitünkről.

Frankenstein pedig újból rászánja magát, hogy alkosson. Megpróbál egy női monstrumot teremteni, mégis csak legyen béke elsőszülött kísérlete szívében. Munkáját azonban félbehagyja. Ekkor jön rá, hogy talán nem teljesen épelméjű dolog eljátszani a Teremtőt, vagy bárki felsőbbrendű valakit. A lény közben újabb embereket pusztít el, de cselekedetei morálisan megkérdőjelezhetőek. Csak élni akart, hogy hagyják békében.

A szörny megrémülve saját magától, végzetes cselekedeteitől, úgy dönt, hogy elmenekül, minél messzebbre, konkrétan az Északi-sarkra. Frankenstein azonban bosszút esküszik: a Jeges-tengerig követi kutyaszánján a teremtményét, de mielőtt utolérné, a végkimerülés a halálát okozza egy jégbe fagyott angol hajón. Több sport és nagyobb akaraterő! Vagyis: ép testben ép lélek!
A szörny meglátogatja Frankenstein koporsóját, és hosszasan vívódik önmagával. Megígéri, hogy végez magával, mert bár Frankenstein az, aki igazán felelős néhány ártatlan ember haláláért, és persze azért, hogy létrehozta őt; maga is ördöggé aljasodott, ezért öngyilkosságra készül. Így is lesz.

Shakespeare minden jel szerint szerette a drámaiságot, a végső katarzist, Mary kisasszony szintúgy. Mindketten rávilágítottak; elveink, ha mégoly magasztosak is, előbb-utóbb csapdába esnek a Teremtő jótékony felügyelete alatt.
Jómagam nagyon szeretem a drámát, de a komédiát még jobban. - Ezek keveréke az élet! – kiáltott fel egyszer Mad, mikor erről beszélgettünk múlt év novemberében egy kávéház füstös homályában. Fogvacogtató hideg volt odakint. És a péniszem összement négy centire. Ezt a blamázst! Máris világossá vált előttem, miért nem szeretek randevúzni hűvös téli estéken. Nincs annál rosszabb, mint mikor egy igen fontos és régóta várt éjjelen derül ki, mennyire átlagosak vagyunk.
Ez a dráma. És utána a katarzis…

Mad olykor valóban és hihetően átérzi, hogy netalán valami furcsa történik vele, és hogy van valami hasonlóság közte és az ifjú Mary monstruma között. Részben igaz. Én teremtettem. De nem használtam sem vegyszereket, sem elektroncsöveket, áramot, sem pedig élő húsdarabokat. Továbbá nem leheltem belé az élet szikráját. Egyszerűen csak kigondoltam, rágondoltam. Tessék Frankenstein, így is lehet!

Az intézetben többször is felvetődött a bentlakók körében, hogy valami nem stimmel a fehér köpenyesekkel. Folyton mogorvák, rosszkedvűek, mondogatták. Mindig összevissza beszélnek, hülyeségeket kérdeznek, mondogatták. Olykor csak többedmagukkal sétáltak fel, s alá a folyosókon. Nyilván félnek valamitől, mondogatták.

Mad és többiek viszont képesek voltak órákon át egymással beszélgetni. Ezt úgy fogták fel, hogy bezzeg ők tartalmas társadalmi életet élnek, szemben a fehér köpenyesekkel, akik csak félszavakban dünnyögtek egymáshoz. Egyszer riasztó gyermekkori élményeik voltak terítéken.
– Én csak arra emlékszem, hogy…ööö…ööö… – volt egyikük véleménye a témával kapcsolatban. Bent Zednek hívták. Azt hitte, hogy a Merkúrról jött, és szülei kétéltűek. Mikor biológiaórán tudatták vele a szörnyű tényt, miszerint, szülei és ő is a főemlősök rendjébe tartoznak, s lakhelyük egy bizonyos Föld nevű égitest, hazasietett, bezárta édesanyját és édesapját, továbbá nagymamáját a kamrába, és rájuk gyújtotta a házat. Közben ezt kiabálta: – Hazudtatok nekem! Hazudtatok nekem!

Mad riasztó gyermekkori élménye: – Egyik nap, úgy ötéves lehettem, hazamentünk az oviból, és tévét néztem. Aztán csak arra eszméltem, hogy apám sietve, kapkodva öltözködik, azt mondogatja nekem, hogy semmi baj, semmi baj, közben engem is felöltöztet, majd kiviharzunk az utcára, otthagy, azt mondja nekem, hogy semmi baj, mindjárt hazajön, majd vigyáz rám a Babi néni, csak maradjak nyugton, de neki most mennie kell, mert anya kórházban van, mégsem lesz kis tesóm. És ott álltam, és fáztam. Tél volt. Babi néni sehol. És sírtam, már fájt a torkom, a hangom teljesen elment, és addig sírtam, míg apa hazajött. Megállt a kapuban, csóválta a fejét, és azt mondta: - Semmi baj, semmi baj.
– És nem tudom miért, de ez nekem nagyon riasztó volt. Félelmetes. Egy ötéves gyerek kint áll az utcán és sír. Képzeljétek el!

A többiek elképzelték. Magukba néztek, és ki-ki a maga módján elképzelte, milyen lehet ötévesen kint állni egy hideg este magányosan az utcán. Némelyikük sírt. Valódi könnyeket hullajtottak. Zed a fejét csóválta. Patton pedig felállt, és szólásra nyitotta száját. Egy régen élt tábornokról kapta a nevét, aki a híres második világháborúban igen fontos szerepet játszott a szövetségesek oldalán. Azért hívták így, mert folyton parancsolgató stílusban beszélt mindenkihez. Szinte pattogott. Most ezt mondta: - Igen, kérem! Szomorú! És emellett felháborító! Igen, igen! Még valaki?
Patton amúgy jámbor lélek volt. Mindössze egyetlen alkalommal ragadta el a hév. Összevert egy rendőrt egy gumikábellel. Mikor kiérkeztek a mentősök és megkérdezték miért tette, azt felelte, hogy nagyon, de nagyon feldühítette a világban eluralkodó rengeteg mocsok és bűn, és a részéről roppant mód felháborító, hogy egyesek, akiknek lehetősége lenne rá, semmit sem tesznek ellene. Az összevert rendőrre célzott. Egy speciális ruhában vitték el, mely ruhát széles körben csak úgy ismernek: kényszerzubbony.
Végül egy hatalmas termetű, már-már Frankenstein szörnyetegére emlékeztető ápolt szólalt meg. Mondandója tömör, lényegre törő, határozott, s mindenekelőtt szomorú képe volt önnön szörnyű ábrázatának. Mindösszesen ennyi volt a véleménye a többiek felé kiábrándító gyermekkori élményével kapcsolatban:
– Nem is emlékszem, volt-e gyermekkorom.

Mint nekik, úgy nekem is van véleményem a gyerekkoromról. Nem panaszkodhatom. Ami azt illeti, Mad sem. Hasonló dolgokon mentünk keresztül, leszámítva néhány apróságot. Példának okáért nekem hatévesen eltört a bal könyökömnél a kezem. Emlékszem, taxival száguldottunk a kórházba. Az orvos ott azt mondta, hogy számoljak el tízig, és ne gondoljak semmire. Ötnél tartottam, mikor visszarándította a karom. Rögvest a semminél is kevesebbre gondoltam. Azon mód elhatároztam, hogy ha tehetem, többet nem hiszek el mindent, legalábbis elsőre a fehér köpenyes társadalomnak. Ez később hosszas vitatkozások, eszmefuttatások táptalaja lett életemben.
Édesanyámat sajnáltam csak. Ott állt mellettem, próbált nyugtatni, és simogatott, puszilgatott, és láttam szemeiben, hogy mennyire sajnálja, amiért ilyen álnok módon becsapott a doktor bácsi. És egy üzenetet is láttam a szemében. Az orvosnak szólt. Íme, ezt gondolta felé: – Te nyomorult, becstelen disznó, hát azt hiszed, mindent megtehetsz ebben a borzalmasan keményítő szagú köpenyedben?

Jut eszembe! Mad éppen ezt mondta fogai közt morogva, ma reggeli után, mikor belépett a társalgóba az ügyeletes főorvos:
– Te nyomorult, becstelen disznó, hát azt hiszed, mindent megtehetsz ebben a borzalmasan keményítő szagú köpenyedben?

Mad igen lassan készülő regényében a főhős bekattan, mert egy elmebeteg festő megöli a feleségét, egyetlen gyermeke édesanyját. Nem viseli túl jól ezt a tényt, ezért eldönti, hogy rendet rak a világban. Halálukra rászolgált emberek életét oltja ki, s közben egy új vallás lelkes hírvivője lesz. Kellően Hányaveti Isten hű szolgájaként végez nagytakarítást, mígnem egyszer csak elfogy az ereje. Egy régi barátját, sok-sok gyermekkori közös emlékek birtoklóját kellene megölnie. A sors és Mad megkönyörül rajta, a barát ezt megteszi helyette.
Az ötlet onnan jött, hogy Madnek elege lett ebből az egészből.
– Doktor úr, most nincs igazam? – kérdezte bágyadtan egy álmos délelőtt. Az előbb vázolta fel, mit gondol: zsúfolt a bolygó, elszemélytelenedés uralkodik el ebben a globalizált világban, fényes nappal erőszak, rablás, gyilkosság, hiszen úgysem figyel oda senki a másikra. Az állandóan növekvő kedvtelenség, türelmetlenség, hatalmi vágy, a pénzszerzési ösztön az emberi élet természet által előírt csúcsait és mélységeit mesterségesen lelapított síkká változtatja, s ebbe a síkba tömörülünk bele. És ezért a jutalom: a halálos unalom. Mad úgy vélte, az emberek már csak a gyönyört ismerik, melyet akár így, akár úgy kapnak meg, de a hozzá vezető örömet már nem.

Példaként hozta fel a manapság egyre inkább népszerűvé váló unaloműző foglalatosságot, a költözést. Emberek ezrei járnak-kelnek új otthont kutatva, hogy tárgyaikat hátrahagyva új életet kezdjenek. És elindul a vásárlási láz, a fogékonyság az újra, de ez egyszer csak elmúlik. A tárgyak egy idő után elveszítik vonzerejüket. Tárgyak köreiben így megy ez. Mad úgy nevezte ezt az állapotot, hogy birtoklási kielégülés.
A főorvos hallgatott. A múlt hónapban vett új lakást, autót, és egy motorcsónakot. Hihetetlenül boldog volt. Úgy mosolygott, mint egy kisgyerek, mikor cukorkát kap. A felesége is boldog volt, átölelték egymást. Már két éve nem szeretkeztek.
Azonban egy héttel később már nem érezte olyan boldognak magát. Ami azt illeti, nem is értette, miért kellett mindenből újat vásárolnia. És most, tessék, itt van ez az orvostudomány által betegnek nyilvánított ember, aki mindenféle átiratokat ír neves szerzők műveiből, és megmondja, mi a csízió!

Amúgy a pindurka, mindössze tizenhét éves fenomén, Mary könyvének alcíme egyébként „avagy a modern Prométheusz”. Jó oka volt a szerzőjének ezt a címet adományozni apropóként! Prométheuszt bízta meg Zeusz, az istenek és mindenség királya azzal, hogy teremtsenek lényeket, melyek benépesítik a földet. Testvére, Epimétheusz teremtette az állatokat, Prométheusz pedig az Istenek képmására az embert. De olyan sokáig foglalkozott vele, hogy mire elkészült, Epimétheusz az összes előnyös tulajdonságot elhasználta az állatok teremtésénél.
Az előnyös tulajdonságokra Mad felhorkant, s ilyenkor skorpiókra és cápákra és maláriaszúnyogokra gondolt. Néha nem egészen értette Isten tisztességes szándékait a földi élettel kapcsolatban.
Prométheusznak megesett a szíve esendő teremtményein, és úgy döntött, ellopja nekik a tüzet, ami addig csak az istenek tulajdona volt, hogy az ember az állatok fölé emelkedhessen. Felmászott az Olümposzra, onnan tüzet lopott Héliosz szekeréről, és egy édeskömény-ágban sikerült levinnie a földre. Erre a trükkre azért volt szüksége, hogy ne aludjon el a láng.
Így is lett. Az embereké lett a tűz, uralkodni tudtak hát az állatok felett.
Éljen a haladás!

Ma délelőtt bementem a 2-es számú Körzeti Elmegyógyintézet Skizofrén Osztályára. Bizony, mondom, nagyon furcsa ott a hangulat. Pedig gyönyörű helyen áll maga az intézet. Az előtérben hatalmas, ovális alakú virágos kert, benne nárciszok, tulipánok, arab jázminok, citromillatú verbénák. Körülötte vörös homok üli meg a gyalogutat, reggeli eső után vörös lében úszik az előtér. Az épületet körülvevő parkban tölgyfák, cédrusok, fenyők magasodnak, alattuk páfránybokrok zöldellnek, rózsabokrok vöröslenek. Elvétve gránátalmafák csillognak fényes virágaikkal. Minden szoba ablakában virágtartó díszeleg, bennük fehér virágú magnóliák, aranyjázminok, és szegfűk virágzanak.
Odabent már komorabb a hangulat, de még így is színesebbé tették ezt a sokak számára szörnyű helyet a falakon lógó festmények, gobelinek, grafitrajzok. És itt is, mindenfelé virágok, apró szökőkutak. A falak élénk színekben pompáznak, nyoma sincs a megszokott kórház-kék egyen festésnek.
A főorvost kerestem. Azt mondták, mindjárt jön, foglaljak helyet. Rendben. Megkérdezték, akarok-e valami mulatságosat olvasni, míg várakozom. Igen, feleltem, és azt hittem, elém tesznek valami olcsó vicclapot. Tévedtem. Mad Rómeó és Júlia átiratát nyomták a kezembe. Nem akartam elvenni a kedvüket azzal a nehezen ellensúlyozható ténnyel, hogy mindezt én írattam kedves betegükkel. Inkább mosolyogva fellapoztam. A recepciós lány csalafinta szemekkel méregetett, érzésem szerint azt leste, milyen reakciót vált ki belőlem a mű olvasása. Nem szerettem volna kétségek közt hagyni, így hát minden harmadik percben hangosan felnevettem.

A főorvos mosolyogva ült le mellém. Én nem viszonoztam ezt a határtalan jókedvet, legfőképpen a gyermekkori kar-visszarándítási emlékem okán. Doktor Shultz, mutatkozott be a fehér köpenyes. Megkérdezte, kérek-e kávét. Választ nem várva azt is közölte rögvest, hogy Mad nagyon jó beteg, bár lehetne éppen egészséges is, ha úgy akarná. Neki köszönheti, hogy felszabadult. Nem értettem. Doktor Shultz megmagyarázta; holnap beadja a válókeresetet, elköltözik, továbbá minden fontos és számára kedves tárgyat, könyvet, ruhát magával visz, esze ágában sincs mindenből újat vásárolni. Eladja az autóját, és vesz egy pontosan olyat, mint amit tizenhárom évvel ezelőtt használt. Láttam szemeiben, ez igen fontos döntés volt a részéről. Közben hangosan nevetgélt, mindenkinek odaköszönt, vagy szólt egy-egy barátságos mondatot. „Mi volt tegnap este? Jó volt a biliárdszalonban? Mikor jön a gyerek? Nahát, így elment az idő! Holnap ugorj be hozzám, hátha segíthetek a jegyzőkönyvben! És a randi jól sült el? Vagy te sültél el? Hahaha! Rendben, akkor egy teniszmeccs délután háromkor?” És hasonlók.

Észrevette kezemben Mad kiadatlan írását. Megpaskolta kezemet, közölte, rég nem olvasott ilyen üdítő olvasmányt, és a részéről roppant felháborítónak tartja azt a tényt, miszerint ez soha nem fog mások kezébe jutni. Megjegyeztem, én is sajnálom. Hozzátette, néha úgy érzi, mindannyian Frankensteinek vagyunk, vagy Zeuszok, netalán Buddhák, esetleg Jóistenek. Ezzel melegen egyet értettem.
Nagy nehezen sikerült szóhoz jutnom. Megkérdeztem, most mi lesz Maddel? Megint kacagott, azt mondta, már összepakolt, mindjárt itt lesz, csak egy kis papírmunka még, aztán vihetem is. Majd hirtelen felpattant, jó egészséget kívánt, és közölte, nagyon örül, amiért megajándékoztam egy igazi emberrel, és a reményét fejezte ki, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy Madet itt látta. Biztosítottam, hogy lesz még bőven lehetősége beszélni vele. Végül kezet ráztunk, és mosolyogtunk egy nagyot.

Mad ott állt a recepciónál. Átvette a zárójelentését, személyes dolgait. És egy névjegykártyát. Odaléptem hozzá. Átkaroltam, és megnyugtattam: – Semmi baj, semmi baj.

A parkban leültünk egy padra. Körülöttünk színes és illatos pázsit. És egy locsolkodó szökőkút.
– Képzeld, Zed azt is elmesélte, hogy a Merkúron bukósisakot kell hordani annak a tudományos módon könnyen igazolható ténynek az ellensúlyozására, hogy a Merkúron nincsen oxigén. És ennek a bukósisaknak az elején van egy szűrő, az végzi el a kellemetlen feladatot, nevezetesen, a méregből különféle eljárások révén tiszta levegőt varázsol. Szerinted a Jóisten is így tett a legelején? Vagy ő is bukósisakban kezdte el szörnyű nehéz munkáját? Valahogy el kellett kezdenie, nem? – aggodalmaskodott.
– Igen. Ezek szerint Zed okos ember – feleltem. – Isten meg végképp az, legalábbis a keresztény anyaszentegyház szerint. – De láttam rajta, még mindig hezitál. – Hidd el, Istennek mindenre volt egy megoldása. Ezekről azonban vajmi keveset tudunk. Nézetem szerint ez azért van így, nehogy lemásoljuk minden egyes jó ötletét.
– Ühüm – dünnyögött Mad. – Figyelj! Tudod, mi szeretnék lenni legközelebb?
– Nem.
– Valami okos emberféle. Egy tudós. Egy olyan valaki, aki alkot.
– Ebből nem mindig szokott jó kisülni – figyelmeztettem, és Frankensteinre gondoltam.
– Tudom. De te majd megoldod – sóhajtott. Annyira fáradtnak és elveszettnek látszott. Csak nézte a park szépséges hajtásait, a fent táncoló pamacsokat, belehunyorgott a napba, és egy könnycsepp csordult ki szeméből. Fáradtnak, öregnek nézett ki, szinte összefonnyadt. Doktor Shultz valamit elszúrt, gondoltam. Mintha Mad most betegedett volna meg. Kilépett a biztonságos falak közül, és itt, kint, olyan anyátlannak tűnt. Elhatároztam, hogy legközelebb jobb sorsot szánok neki.
– Konkrétan mit szeretnél csinálni? – kérdeztem tőle.
– Nem tudom. Valami értelmeset akarok tenni. Mondtam, alkotni – szuszogott bele a Napba. Kis ideig töprengett, végül ezt mondta:
– Például egy robotgyárban szeretnék dolgozni, ahol okos és értelmes szerkezeteket gyártok, szerelek. Kiknek van lelkük, és mindenre tudják a választ, minden problémára ismernek legalább egy megoldást. És ki tudják mondani azt, hogy: bocsánat.

Mad itt arra célzott, hogy ő, és én is, egy olyan országban élünk, ahol a hosszú történelmi hányattatásoknak köszönhetően elértük azt a furcsa állapotot, hogy szinte semmiért nem kell bocsánatot kérni. Mindent büntetlenül meg lehet itt tenni. Ezt a mókát a politikusaink kezdték. Majd ezt a szokást fokozatosan átvették az egyszerű polgárok is. Munkahely, magánélet, barátság, szomszédság, szerelem? Egyre megy. Nincs bocsánat.
– Meg tudod oldani? – nézett rám szomorúan. Észrevette, hogy távol jártam. Tudta, milyen érzés ez, hasonlóak vagyunk.
– Hát persze – feleltem. Körbenéztem. Ápoltak és gondozóik, vagy éppen látogatóik jártak-keltek a parkban. Némelyikük virágot szedett. Voltak, akik fogócskáztak. És madarak táncoltak a fák koronái közt. És a felhők fent tovább kergetőztek. A Nap is elpirult.
– Jól van, te csak pihenj – fordultam Madhez. Kitaláltam neki egy nagy vánkost és a feje alá tettem. Rögtön utána egy pokrócot is kitaláltam. Avval betakartam. Hamar elszenderült. Sok terhet raktam rá az elmúlt időszakban. – Aludj csak és álmodj! – kérleltem.
Nagyot sóhajtottam, majd elővettem noteszemet és a tollamat. Írni kezdtem.