A bölcsek azt mondják, hogy keresd meg a békédet. Találd meg az utadat. Fedezd fel önmagadat, és azt, hogy miféle tehetséggel áldott meg a sors. És főleg, keresd meg a társadat.
Igen.
Karácsony előtt az ember képes elmolyolni az élet nagy dolgain. Lelkesen, már-már szenvedéllyel feltüzelve vásárol szebbnél szebb ajándékokat. Hozzájuk szépséges csomagolópapírokat, meg kísérőkártyákat. Egyik este szép lassan nekiáll mindezeket eggyé gyúrni. Maga a készülődés az, ami izgalomba hozza az embereket.
Mikor végzünk mindezekkel, leülünk, megiszunk egy felest (jó esetben sligovicát...), utána egy sört, elszívunk egy cigit (már aki), és csendben nézünk kifelé, folyton csak kifelé. S a kifeleségbe való tekintés közben eszünkbe jut, hogy mi végre mindez, ez az egész hajcihő a karácsonyi készülődés körül...miért ez a legfontosabb, és miért ez fontos másoknak is?
Áruházak, boltok, bennük embertömeg, hömpölyögnek és hangosan beszélgetnek, már tiszta zúgás és morgás minden, jó tanácsok és javaslatok, erőszakos hisztik keverednek a pénztárgépek csörrenő zajával, bankkártyák egyre fogyó keretével, ahogyan a pénztáros lelkesen levonja a végösszeget.
És mi otthon ülünk, és elmélázunk, hogy mire is jó az egész?

Buddha azt mondta, hogy minden földi rossz, és bánat okozója a tárgyak, olykor feleslegesnek tűnő alkalmatosságok utáni sóvárgás. Elégedjünk meg azzal, ami az élethez szükséges, és töltsük az időt a lelki, belső békénkkel.

Nekem szerencsém van. Mégis néha elgondolkodok. Mert én is ott hömpölygök a sorban. Hogy a fiam és a feleségem, a szüleim, és a rokonok boldogok legyenek, lássam a mosolyukat, mikor kinyitják az ajándékokat. Közben meg alig-alig találkozunk, keveset beszélgetünk, folyton a rohanás (hú, nem érek rá, mert aaa...izé...el kell mennem valahova), a munka (ha nem lesz kész határidőre, mehetsz innen, kint állnak sorban a munkanélküliek), az iskola (már megint miért lett hármas a dolgozatod?)...soroljam?

Társas lények vagyunk, nem vitás. Kinek a pap, kinek a papné. De egy biztos, szeretünk mások között lenni, ezért társat, társakat, közösséget, klubot, barátokat keresünk. Olyan ez, mint a hit, azt is keresi az emberiség már több ezer év óta, hasztalanul. Pedig fontos a hit, és ezt úgy mondom, hogy hiszek valamiben, de nem mindenben, mi le vagyon írva, sőt, azt is mondhatom, hogy hiszek mindegyik vallásból valamennyit, melyet jónak tartok, és hasznosnak, hogy így egy új hitvilágot alkossak, persze csak magamban.

Jézus mondta volt:
"Isten országa bennetek van, és körülöttetek.
Nem fából és kőből épült házakban.
Hasítsd szét a fát, és én ott leszek.
Emeld fel a követ, s megtalálsz."

Szép szavak. Megindító szavak. És az emberek hasogatták a fákat, emelgették a köveket, lassan már minden fa el volt hasítva, minden kő arrébb volt helyezve, de mégis: a vallás ma is éppoly törékeny, ha nem törékenyebb, mint régen.

Mert az értékek átalakultak, a normák szétcsúsztak. Mindenki meg akar felelni valakinek, valaminek. A főnökének, a családjának, a barátnőjének, feleségének, munkatársainak, barátainak, vagy csak épp a szomszéd néninek... Tök mindegy, minek nevezzük. Ha másképp nem megy, akkor pénzzel, ajándékkal, a lényeg: a megfelelés.
Közben elvész valami. A szó, a mosoly, a mondat, az ölelés. Mert csak rohanunk előre, nem nézünk se jobbra, se balra, akár a lovak, még olykor nyerítünk is egyet...de megyünk előre. Mert attól félünk, ha megállunk, akkor ki leszünk közösítve, eltávolodnak tőlünk azok, akik eddig mellettünk, mögöttünk, előttünk mentek.

Minap találkoztam egy pappal. Keresztény pappal. Anyósom jól ismeri, rendszeresen jár a miséire. Elújságolta nekünk, hogy minden évben van egy vállalkozó, aki soha nem teszi be a lábát a templomba, mégis, minden év végén egy jelentős összeget ajándékoz az egyházi közösségnek. Mi a célja a vállalkozónak? Jogos a kérdés, mindenki felteszi. A pap szerint az, hogy így nyerjen bebocsátást a mennyek kapuján, ha eljön az idő. Én erre felhördültem: - Már ott is ez megy, atyám? Mondja, hogy nem, mert épp elég a való világban ezt tapasztalni! Erre ő ezt felelte: - Honnan is tudhatnám, hogy megy ez ott, fiam, még nem voltam a kapuban. De egyet ígérhetek: mindenki sorban fog állni, mindenki ott fog toporogni, és legalább akkora ricsaj lesz, mint a bevásárlóközpontban, de az is biztos, az Úr nagyon válogatós. És senki nem tudja, miként dönt majd. Erre én: - Rendben, de akkor mégis, hogy készüljünk? Csak van egy tippje? - mosolyogtam rá. - Tipp? Semmi egyéb, fiatal barátom, pedig téged sem látlak hajlékomban, de egy azért mégiscsak akad. Találd meg a legbelső hitedet. Mindegy mi az, csak ne szegje meg az alapelveket, ne bántson senkit, ne haragítson meg senkit. ha megtaláltad, akkor nyugodtan állhatsz a sorban, nem is kell majd egy szót sem szólnod.

Megnyugodtam. Nem vagyok biztos benne, de én megtaláltam. A családom az én hitem. Ők az én tartópilléreim, és azt kívánom minden este, hogy mindenki találja meg a tartópilléreit, erősítse meg, ahogy csak tudja, tudom, ez néha kemény munkával jár, sok áldozattal, de megéri.
A legbelső hitem: gyermekem és feleségem, a szüleim, és az ő szeretetük, odaadásuk. És a tőlem feléjük áramló gondoskodás. Közben persze csak azért is megveszem az ajándékokat, becsomagolom, és lelkesen várom, hogy mikor adhassam át őket.
De egy este, talán kint eső veri az ablakot, vagy épp a nap süt be pirítva, mikor mindannyian együtt ülünk a kanapén, egymáshoz bújva, az az én hitem, és az, hogy bárcsak ez sosem szűnne meg!