Történetek a metróból 4.
2. rész

Előzmény

850… 800...750…700… számolt magában vissza, miközben nagy levegővételekkel sietett előre a metrószellőzőnyílás felé az egykori parkon keresztül. Ha jól emlékezett, talán Vérmezőnek hívták. Milyen morbid a sors, itt veszett el a legtöbb stalker a kezdeti időkben: kies, egyenes, szabad terep, és ha valaki nem sietett eléggé, könnyen elkaphatta valamilyen mutáns. Azóta megfelelő védekezési technikákat fejlesztettek az ilyen esetekre. 550 méter… 500...számolta a hátralévő métereket. Hatalmas kráter terült el a bal oldalán. Egykor a Déli pályaudvar épülete állt a helyén. Pont telibe találta az egyik robbanófej, és nem hagyott belőle mást, csak egy 3 méter mély marsi árkot. 400 méter…- számolt vissza magában, mikor hirtelen furcsa érzés fogta el. Egy másodpercre megtántorodott, és a füléhez kapta a kezeit. Furcsa, sűrű nedvességet vélt felfedezni az arcán. Óvatosan odanyúlt védőkesztyűjével, végighúzta rajta mutatóujját, majd maga elé húzta. Vér. A saját vére. Nem is volt ideje felfogni az eseményeket, amikor furcsa érzésre lett figyelmes, mintha valami szorítaná a mellkasát. Alig ocsúdott fel az első döbbenetből, már a levegőbe emelkedett, és a korábban hatalmasnak tűnő kráter egyre kisebbnek és kisebbnek tűnt számára. Megtapogatta a mellkasát, és érezte rajta a karmok erős szorítását. Egy Szárnyas lény fogságába esett. Hallott már stalkerekről, akik meséltek ilyen lényekről, de mind csak mitologikus meséknek tűnt előtte. 10 éve jár rendszeresen a felszínen, de még nem találkozott hasonló lényekkel sohasem. A mutáns szorítása egyre jobban körbefonta a mellkasát. Érezte, hogy egyre nehezebb lélegzetet vennie. Hátranyúlt az övéhez, és kivette belőle a vadászkését. Megpróbálta a lény ujjaiba belemártani, de mintha vaslemezzel próbálkozott volna, megsérteni sem tudta a vastag bőrt. A szorítás egyre csak erősödött. Hasztalanul rángatózott, kapálózott a lény szorításában, nem tudta magát kiszedni. Elnézett maga elé a távolba. Vajon hova viszi most őt? Meg fogja enni? Vagy a kölykeinek szolgál majd elemózsiaként? Esetleg a párjának? Nem így szerette volna bevégezni, de sajnos nem tudott mit tenni helyzete javításán. HHH. Hősi Halált Halt . Ez fog állni az aktájában, mint megannyi bevetés közben elhunyt stalker aktjában, amit besüllyesztenek majd a nagy irattár egyik zugába zugába, megőrizve róla valamiféle információmorzsát. Fogja vajon valaki olvasni az aktáját valaha is? Fog rá valaki emlékezni egyáltalán? Fog ő valakinek hiányozni? A legvalószínűsíthetőbb válasz mindegyik feltett kérdésre az, hogy nem, nem és nem. Elfelejtik őt is, mint az összes elesett stalkert, akik életüket áldozták a metróért. Aztán majd jönnek fiatalok, reményvesztettek, bűnözők, akiknek nem számít, hogy az életüket kell minden nap kockára tenniük egy egykor hatalmas és dicső nemzet megmaradt fiainak é leányainak jövőjéért. Akik csak túlélni szeretnének. Akiket kivetett magából ez, a saját ürülékéből táplálkozó társadalom. De miért is gondol most ilyenekre? Hamarosan vége az életének. Legalább akkor gondoljon valami szépre. Ekkor eszébe jutott az egykori Városliget. Árnyas sétányaival, a Nagycirkusszal, az Állatkerttel. Igen, ott sétáltak ők ketten. Egy könnycsepp jelent meg a szemében. Már megint elszomorodott. Csak Rá tudott gondolni. A barna szemére, a dús, barna hajára apró, alig észrevehető melírszálakkal. Milyen boldogok is voltak akkor, ott, a nyári napfényben. Érezte mellkasán a lény szorítását. Már alig kapott levegőt, érezte, ahogy a víz a szövetek közül lassan elkezd a tüdejébe szivárogni. Tipikus fulladásos halála lesz, végtére mégis csak jobb, mint élve tépjék szét hosszú szájszerveikkel ezek az undorító mutánsok. Legalább Rá gondolva fog meghalni. Ha van túlvilág, reméli, hogy ott legalább találkozhat végre vele, ennyi idő után. Réges rég hitt benne, hogy a halál után is van élet. A történtek óta, már maga sem tudta, hogy miben higgyen. Ismét felidézte maga előtt a szempárt, amiért érdemes volt élni, amiért érdemes volt minden reggel felkelnie. Az okosak beszélték, hogy mielőtt az ember meghal, még lejátszódik a szeme előtt az élete filmje, az életének legfontosabb eseményei egy gyors filmként kezdtek megjelenni a szeme előtt: a gyerekkora, az első kutyusa, a középiskola, első szerelem, majd a második, érettségi, egyetem, hosszabb, rövidebb kapcsolatok, majd Ő. Az együtt töltött idő minden pillanata hirtelen gyorsasággal végigfutott a szeme előtt. Sírt. Patakokban folyt a könnye. Az arcvédő maszk üvege teljesen bepárásodott. Nem látott már semmit. Kezdte átadni magát az elmúlásnak, amikor süvítő hang billentette ki gondolatmenetéből, és egy furcsa érzésre lett figyelmes. Ismét kapott levegőt, de ez más volt. Zuhanni kezdett. A párás üvegen keresztül nem látott semmit. Mi történhetett? Miért engedte el a lény? Mire végiggondolhatta volna, már le is huppant egy betonozott részre. Nem látott semmit maga előtt a párás üvegen keresztül. Hirtelen érezte, hogy megragadja egy kéz, és elkezdi húzni magával. Próbáld ellenállni, de túlságosan gyengének érezte magát ahhoz, hogy bármit is tegyen. Levegő után kapkodott. Egyszercsak észrevette, hogy a korábbi világító fényesség helyett sötétség vette körül, majd egy nyikorgó hang kíséretében hallott egy hatalmas puffanást. Valószínűleg emberrel lehet dolga, és talán nem eszi őt meg. Bár hallott furcsa, kannibál állomásokról is, de reménykedett benne, hogy nem ő lesz a mai főfogás. A pára lassan oszladozni kezdett a védőmaszkjáról.

- Sssstttt… meg ne szólalj! – suttogta egy magas hang a fülébe. – Hamarosan mindent elmagyarázok, de addig meg se moccanj! – szólította fel a hang.

Mit volt mit tennie, hallgatott az idegenre, mégiscsak megmentette az életét. A hang alapján úgy érezte, hogy talán nem kannibállal van dolga. Ez mégiscsak reménykedésre adhat okot, hogy talán mégis valami felsőbbrendű lény vigyáz rá, hiszen lehetett volna ma Ő a szörnybárban az ebéd, de valamilyen különleges oknál fogva mégsem így történt a dolog. Érdekes, magas hangja volt a figurának. Ahogy a félhomályhoz lassan hozzászokott a szeme látta, hogy a másik, az ajtó nyílásán kifelé kémlelő ember alakja eléggé karcsú. Biztosan valaki nagyon fiatal stalker lehet. Hallott már olyan állomásokról, ahol már 16 évesek is jelentkezhetnek stalkernek, de ezzel a gyakorlattal ő nem értett egyet. Miért kell egy 16 évest kitenni ilyen borzalmaknak. Ő már bőven 40 felett jár, de időnként lelketlenül is elborzad attól, amit a felszínen lát. Miért kell ennek egy gyereket kitenni? A gyerekek dolga az, hogy játszanak, ismerjenek meg lányokat, legyenek szerelmesek, alapítsanak családot, és szüljenek később gyerekeket. Ez az örök körforgás. Nem kell itt stalkeresdit, katonásdit játszani velük.

- Hány éves vagy? – kérdezte halkan, kimérten az alaktól.

- Nem megmondtam, hogy hallgass? – súgta oda neki az alak, és a kezével lenyomta a férfi fejét.

Soha életében nem találkozott még ilyen pimasz gyerekkel, aki megengedhette volna magának vele szemben, hogy ilyet csináljon. Már csak a kora és a rangja miatt is. Kettejük közül nyilván ő volt a rangidős, ezért kissé felháborodott a suhanc viselkedésén. Felelősségre fogja vonni, ha kell, hadbíróság elé állítja azért, ahogy viselkedett vele.

(folytatás következik...)