Történetek a metróból 4.

1. rész

Lelógó kezével végigsimított a fegyvere tusán és óvatos mozdulatokkal egy görbe vonalat kezdett rajzolni az ülőalkalmatosságként hasznosított rozoga fadoboz melletti finom porba. Egy görbe vonal, majd visszafelé még egy, és összekötötte őket. Egy szem rajzolódott ki a földön. Emlékezett erre a szemformára. Százszor, ezerszer nézte, és mélyedt el a barna szembogárban. Nem volt átlagos, kicsit mandulaformát mintázott. Látta maga előtt ezt a rég kihunyt szempárt, ami boldogságot, melegséget jelentett neki minden nap, amikor felkelt, és elindult munkába. Felvette az nadrágját, az ingét, majd gyors, szinte már unalomig begyakorolt mozdulatokkal megkötötte a nyakkendőjét. A szempár odalépett hozzá, megigazította a gallérját, majd óvatos csókkal elköszönt tőle. Ragyogó mosolya betöltötte az egész napját, erőt adott a munkához, hogy minden este van hova hazatérnie. Minden reggel a zöld metróval ment munkába. Felszállt a Keletinél, leszállt a Gellért téren, majd villamossal elment az Infoparkig a munkahelyére. 18 éve nem volt az irodában. Vajon mi lehet ott? Vadállatok tanyája, vagy benőtték már a növények? A sok-sok irat, amit az évek során felhalmoztak mind porrá és hamuvá vált a villanásban. Annak köszönhette életét, hogy aznap épp elkésett, és munka után bent kellett maradnia, hogy a reggeli késést bepótolja. Hazafelé utazott, amikor a szerelvény hirtelen megállt az alagútban. Sokáig nem mondtak semmit, hogy mi történik éppen, miért is álltak meg. Álltak a sötét alagútban, órákig, minden információ nélkül. Senki sem tudott semmit arról, hogy mi történt a felszínen, senki sem tudta, hogy addigra a kétmilliós városból már alig maradt egy pár tízezres tömeg, akiknek szerencséjük volt, hogy épp időben jutottak le a metróvonalak által jelentett védelembe. A kialakult hierarchikus rendben a Keleti állomáson találta meg hosszas keresgélés után végül az otthonát. Úgy döntött, hogy életét a teljes metró védelmének szenteli, és megpróbálja megmenteni az itt felnövő fiúkat és lányokat attól, hogy át kelljen élniük ugyanazt a borzalmat mint neki. Hány ifjú, hány ártatlan fiatal lány sorsa dőlt el egyetlen gombnyomással. Álmok, vágyak foszlottak szerteszét egy szempillantás alatt, amint becsapódtak a robbanófejek. Azt tervezte, hogy megkéri a lány kezét. Mindig magánál hordta a karikagyűrűt, amit aznap reggel vett át az ékszerboltban. Ezért késett el reggel, ezért kellett ottmaradnia délután a munkahelyén. Ennek a késésnek köszönhette az életét. Egy kiüresedett, álmok nélküli életet. Sokszor kívánta, bárcsak ő is elpusztult volna akkor, és ott. A gyűrűkből új életnek kellett volna fakadnia, de csak halál járt a nyomában. Évekig nem találta a helyét a rendszerben. Elvállalt minden alantas munkát, csak hogy hamarabb elérje a vég, végül katonának állt. A Keleti speciálisan kiképzett egységének része volt, őket csak Delta Force-nak becézték a többi állomáson, valójában elit stalkerek voltak. Amolyan idegenlégióként működött a dolog. Ha valahol már nagy baj volt a vonalon, úgy őket küldték. Ha a felszínen található veszélyes helyről mintát, vagy bármilyen más tárgyat hozni kellett, őket küldték. Álmok, és vágyak nélküli, kiüresedett bábuk voltak mindannyian. Mind a tizenkét ember. Hűvös gyilkológép mindegyikük. Egy dolog kötötte össze őket: nem volt már miért élniük. Mindegyikük elvesztett valamit, vagy valakit, aki vagy ami értelmet adott az életének. Akkor, 18 évvel ezelőtt valami meghalt benne. Elvesztett valamit, amit senki és semmi nem tudott pótolni. Soha. Hosszú évek vándorlásai során mindig azt érezte, hogy nincs már miért élnie. Egészen 13 évvel ezelőttig, amikor bejárta a teljes vonalat a hír, hogy a Keletiek egy különleges egységes hoznak létre a legveszélyesebb feladatok elvégzésére. Azóta szolgált itt. Alig tűnt számára pár napnak. Nap-nap után megtette mindazt, amit megkövetelt tőle a parancsnoka. Nem is figyelte az órák, a napok járását. Mit érdekelte őt, hogy épp ki kormányoz, ki vezeti az Állomástanácsot, ki háborúzik kivel, vagy hogy egyáltalán megkapta –e az előző havi zsoldját. Egy dolog foglalkoztatta: megvédeni azoknak az álmait, akiknek még van annyi erejük, hogy merjenek egyáltalán álmodni. Belülről halottnak és üresnek érezte magát, amint ott ült a kis fadobozon. Lassan indulnia kellene vissza – gondolta magában, és ellenőrizte a felszerelését. Kevés lőszere volt, de talán nem találkozik feketékkel az úton haza. A szellőzőakna bejárata 900 méterre volt előtte. A kiképzésen tanultak szerint minden egyenes sugárút előtt rövid megfigyelést kellett végezniük, hogy felmérjék az előttük álló terepet, és az azon mozgó szörnyek viselkedését. Veszély esetén nem indulhattak tovább: álcázó köpenyüket használva be kellett húzódniuk valamilyen fedezékbe, és a veszély elmúltáig ott is maradni. 12 órája várakozott már a kis fadobozon, és emlékezett. Visszaemlékezett arra a szempárra, aki minden nap az újabb reményt jelentette. A szempárra, aminek ragyogása napsütéssé változtatta a legsötétebb napokat is. Egy óvatos mozdulattal szembogarat rajzolt a szemnek. Elmosolyodott egy pillanatra. Nem történt már vele azóta ilyen, hogy aznap reggel a lány megigazította volna a gallérját. Egy könnycsepp gördült le lassan az arcán. Felemelte fegyverét, körbenézett, megvizsgálta az előtte álló 900m-t. Nem látszott semmilyen akadály, semmilyen vadállat. Érzékei azt súgták, hogy lassan indulnia kell. Ránézett az órájára: a légszűrőbetét még éppen elég lesz egy gyors futásra a lejáratig Óvatosan felállt a kis fadobozról, ami megkönnyebbülve reccsent egyet. Óvatosan még egyszer körbenézett, és futásnak eredt.

(folytatás következik)