Történetek a metróból 3.

Ez volt a 24. karácsonya a történtek óta. A családjától tanult módon feldíszítette egy Led sorral a szobáját, áttekerte az ágytámláján, majd végül a szekrény szúvas ajtajához erősítette. Bedugta a kopott konnektorba, és a szoba kék- piros-sárga fényekben pompázott. A fény ünnepe az örök sötétség birodalmában. Sosem volt ilyen világosság a szobájában. Az év többi részén éppen hogy egy gyenge fényű gyertyácska szokott világítani az asztalán. Általában elég volt neki az is. De ez a nap más volt számára. Az egyetlen az évben, amikor közel érezte őket magához. Közelebb, mint bármikor máskor. Visszarémlettek emlékezetében a régi karácsonyok bejgli és forralt bor illatú beszélgetései, a nagymama süteményei, ahogy a gyerekeknek jött a Jézuska, és a fa alatt rácsodálkoztak gyermekként az ott termett ajándékokra. Emlékezett, hogy legutolsó alkalommal egy rakétát kért a Jézuskától, hogy azzal felmehessen az űrbe. Világűrutazó akart lenni, első emberként a Mars felszínére lépni. 6 éves volt akkor, tele álmokkal, vágyakkal. Pár hónappal később látta a rakétákat. Egy könnycsepp szaladt végig az arcán. Kihúzta a kopott fiókot, és elővette megsárgult fényképeit. Ott volt rajtuk, 6 évesen, kezében a rakétával, amit a Jézuska hozott neki. Mellette a szülei, nagymamája a friss bejglivel a kezében mosolygott. Aznap este elénekelték a Csendes éjt, úgy gyújtották meg a gyertyákat az adventi koszorún, majd a karácsonyfán a csillagszórókat. 24 éve történt. Már nem is nagyon emlékezett rá, hogy milyen illata lehet egy fenyőfának. Vannak vajon fent egyáltalán még fenyőfák? Az egyik ősfenyőre azt mondták, hogy még a sugárzást is képes túlélni. Igaz lehet ez? Sosem járt a felszínen, csak stalkerek elmeséléseiből hallott a kopár, aszott vidékről, ahol se fenyőfák, se más növények sincsenek. Csak sivatag és pusztaság. Kezébe került a következő kép, ezen az édesapja épp egy bögre forralt borral a kezében olvasta a szokásos karácsonyi novellájukat. Milyen rég is volt már. Elszégyellte magát, hogy nem emlékszik a címére, és még egy könnycsepp gurult végig az arcán. Hirtelen kopogtattak az ajtaján. Egy piros ünneplőbe öltözött lány állt az ajtóban.

- Nem gondoltad meg magad? – kérdezte a lány.

- Nem. Minden éven ezt csinálom. – válaszolta. – Ez már nálam hagyomány.

- Idén egy kicsit változtathatnál rajta…

- Nem. Ennyivel tartozom nekik…

- Ahogy érzed. Nem akarok semmit sem rád erőltetni. – mondta a lány megértően.

- Köszönöm. – nyugtázta apró mosollyal az szája szélén.

- De ha mégis meggondolnád, magad, szeretettel várunk. – már lépett volna ki az apró kis szobából, amikor visszafordult. – Majd elfelejtettem: édesapám mély sajnálatát fejezi ki az iránt, hogy nem csatlakozol hozzánk a karácsonyi vacsorán.

- Édesapád utál engem…

- Ez tudhatod, hogy nem igaz. – válaszolta a lány, és beljebb lépett a kis hálófülkébe. – Nem tudom, hogy miért képzeled ezt. A múltkor is milyen jól elbeszélgettetek.

- Láttam a szemében, hogy nem kedvel engem… - válaszolta hidegen a fiú.

- Dehogynem kedvel téged. Csak félt engem. Ezt igazán megértheted. Minden lányos apa ilyen. – mosolygott a lány.

- Azt mondod?... De a beszélgetésünk… Alig akart velem szót váltani… - horgasztotta le a fejét a fiú.

- Apám azt szereti, akit én is szeretek. Nem kell ezen ennyit agyalnod. – mosolygott a lány. – De kérlek, gyere már át hozzánk. Gyorsan felveszel egy inget, és kész. – és a következő mozdulattal már nyitotta is ki a fiú kopott szekrényének az ajtaját. Ott feküdtek egymáson a szépen élére vasalt ingek. Ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

- Mondtam, hogy nem tehetem. Nálam ez a hagyomány.

- Az a hagyomány, hogy egyedül töltöd a karácsonyt?

- A családommal töltöm…

- Akik 24 évvel ezelőtt meghaltak… Ne légy már ilyen búskomor. Társaságra van szükséged. – és a lány elkezdte kigombolni a fiú mellényének a gombjait, hogy ráadja a szekrényből kivett inget.

- A családomra van szükségem… Hagyj már békén, mondtam, hogy nem megyek.

- Neked én vagyok a családod. –mélyen a fiú szemében nézett- Jobban ismerlek, mint bárki más ezen a világon… - súgta a fülébe, majd egy könnyed mozdulattal megcsókolta. A fiú elgondolkozott. Olyan messzire kerültek hirtelen az elmúlt karácsonyok képei, a magánnyal és sírással töltött órák percei. Már nem látta maga előtt a nagymama arcát, testvére mákos mosolygását, édesanyja csengő hangját, amikor énekli a karácsonyi dalaikat. Egy lányt látott maga előtt, piros ruhában. A legszebb ruhájában. A lány várt rá, és közben egy – egy könnyed mozdulattal levette róla a mellényt, majd a szakadt pólót is. Ott állt meztelen felsőtesttel, és érezte, ahogy a lány hozzásimul és átöleli. Érezte, hogy a szíve hevesebben ver, és egy furcsa érzés keríti hatalmába. Még sosem érzett hasonlót. Hagyta magát. A lelke mélyén vágyott rá, hogy ne így kelljen töltenie a karácsonyt. A lány apró mozdulatokkal ráadta az inget, majd egyenként begombolta minden egyes gombját. A lány mosolygott. A fiú mélyen a szemébe nézett. Földöntúli érzés kerítette hatalmába: békesség, és megnyugvás töltötte el a lelkét. 24 év óta először. Átölelte a lány derekát, és hozzábújt. A lány végigsimított a fiú haján.

- Látod te kis butus, én tudom, hogy mire van szükséged. –mondta, miközben a fiú haját simogatta. Így álltak ott percekig, mire a lány sürgetően megszólalt- menjünk, mert édesapám aggódni fog. Meg különben is kihűl a vacsora. Van egy meglepim is neked: a kedvenc sütidet csináltam…

A fiú felállt, magára vette vékony zakóját. Odament a falhoz, és kihúzta a konnektorból a Led sort. Merengve nézett az asztalon heverő képekre, amik régmúlt emlékeinek tűntek csupán. A lány megfogta a kezét, és kihúzta őt a fülkéből a szűk katakomba utcájára. A következő pillanatban már arra lett figyelmes, hogy mosolyogva mennek kézen fogva egy új kezdet felé.