Történetek a metróból 2.

Későn ébredt. Már ha definiáljuk, mi számít későnek egy sötét világban. Egy fénytelen, ablaktalan világban, ahol csak az állomásokon maradt órák jelzik egyáltalán, hogy vajon mennyi idő lehet a felszínen. Soha, senki sem ellenőrizte még, vajon tényleg azonos napszaknak megfelelően élnek –e. Az emberek számára csak az jelentette az éjszaka eljöttét, hogy lejjebb vették a világítást tartalékra, ezzel is áramot takarítva meg. Kész szerencse, hogy a hőskorszakban az építők vállalkoztak arra, hogy a Duna alatt is átvigyék a nyomvonalat. Az első mérnökök fenékerőművek alkalmazásával fogták be energiáját munkára, és világítják meg vele a teljes vonalat, hogy életet adjon a halott folyó. A gyönyörű, kék Duna, ami fenségesen kanyargott végig a kontinensen, mint egy selyemsál, ami összeköti a területen rekedt népeket, városokat, történelmeket. A múltat, jelent, és jövőt. Ami korábban életet adott, az most a halál forrása: vize ember számára ihatatlan, csak gondos, több napig tartó speciális szűrők alkalmazásával tudják kitisztítani annyira, hogy emberi fogyasztásra is alkalmas lehessen forralás után.

Felkapcsolta az asztalán álló egyetlen lámpácskát. szűk hálótermet kapott, de egy kisebb asztalka is befért a szekrény és az ágy közé. A szoba egyetlen fényforrása a lámpa volt. Meleg fénnyel töltötte be a sötét teret, pislákoló fényt adva neki, hogy felkészülhessen az esti műszakra. Előkereste holmijait, amiket lefekvés előtt gondosan elpakolt a szekrényben: feslett katonai zubbony, vegyvédelmi sisak, kopott honvédelmi kesztyűk és egy pár régi, többször foltozott katonai bakancs. A zubbony karján felsejlett az otthona azonosítását is szolgáló hímzett felvarró: háromszögben egy alfa betű. Ez az Astoria államot jelentette. Ki tudja már, hogy honnan kapta a nevét. A nagy öregek állítása szerint hajdan egy patinás szálloda állt a metrófeljárattal szemben a felszínen, amit egy másik kontinensről származó testvérének megfelelően neveztek el így. Persze ez csak mendemonda. Ő itt született, sosem járt a felszínen. Csak a stalkerek elmeséléseiből tudja, hogy mi lehet odafent, de ahogy tőlük hallotta a feljárat fél kilométeres körzetében nincs semmilyen épület. Porig rombolhatták őket, vagy nem is volt itt semmi, nem lehet tudni biztosan, mindenféle mendemondák keringenek a teljes metróban arról, hogy mi történhetett itt. Egyesek szerint pont az állomás fölött csapódott be az egyik töltet a földdel egyenlővé téve az épületeket, mások szerint itt soha nem is volt semmilyen épület, mivel ez egy hatalmas tér volt, parkokkal, játszóterekkel, nevető, játszadozó gyerekekkel.

Lassan felöltözött, megigazította gallérját, zubbonyát egyenesre húzta, és elindult a szűk járatokon keresztül az állomásparancsnokhoz jelentkezni szolgálatra. Végig kellett sétálnia a teljes lakónegyeden. Látta, hogy a legtöbben már rég nincsenek otthonaikban. Mindenki teszi a saját kis dolgát, amit kijelöltek számára az Irányítók. A lakósor végén jobbra fordult, közvetlen a metrófeljárat mellett ment el, a hajdani mozgólépcsők árnyékába két őr állt folyamatosan, hogy megakadályozzák, hogy bárki ki kinyithassa engedély nélkül a zsilipeket. Szalutáltak neki mindketten, ő csak biccentett egyet. Korban jóval fiatalabb volt, mint a két őr, de rangban már messze felettük járt, hadnagy volt, amit az állomásért tett védelmi intézkedések során szerzett meg. Felnéztek rá. Ő volt az igazi példája annak, hogy ha valaki rátermett, gyorsan tud felfelé haladni a ranglétrán, és ezáltal jobb szobát, villanylámpát, nagyobb ételadagot kaphat. Minden gyerek rá akart hasonlítani az állomásról. A lépcsők mellett balra fordult, és végigment a Munkanegyeden.

Megérkezett az irányítói szobába. A felettese már számított az érkezésére.

- Szolgálatra jelentkezem, Vezérezredes úr! – vágta magát haptákba a szobába belépve.

- Miért nem alszol még, fiam. Nem megmondtam tegnap, hogy kapsz egy szabadnapot, hogy kipihenhesd magad? – szólt az öreg vezérezredes, és egy röpke mosoly jelent meg az arcán.

- Nem tudtam aludni, uram, és úgy gondoltam, hogy több szükség van most rám a védelmi vonalakon, mint az ágyamban. A kommunisták bármikor áttörhetnek, meg kell erősíteni a vonalakat. Minden emberre szükség van.

- A kommunisták nem törnek ma már sehova sem –csóválta a fejét az öreg, majd ismét elmosolyodott.

- Tegnap döntő csapást mértünk, akarom mondani mértetek rájuk. Nem hiszem, hogy azok után bármit is megpróbálnának ismét.

- Uram, véleményem szerint ez inkább feltüzeli őket, mintsem elriasztaná attól, hogy ismét próbálkozzanak. Az eddigi tapasztalatok is azt mutatják, bármennyi véráldozatot is követel a támadásuk, akkor is megpróbálnak ismét támadni. Mintha fanatizálva lennének.

- Mondasz valamit, fiam, de neked akkor is szükséged van a pihenésre. Egy hete csak 4 órákat alszol. Mai napra szabadnapot kapsz – szólt márványarccal az öreg- Eltávozhatsz!

- Teljesen jól vagyok, uram. Aludni majd tudok később is.

- Ez parancs volt! Azonnal menj aludni! – emelte meg a hangját. - Semmi szükségem fáradt katonákra a fronton. És ha történik veled valami? Apádnak megígértem, hogy vigyázok rád, és nem engedem, hogy őrültséget csinálj. Ha bármi történik veled odakint…

- Nagyon jól tudja, hogy nem történhet velem semmi odakint. – vágott közbe. -Én vagyok a legjobb katonája. És azt is tudja, hogy elszámolnivalóm van azokkal a vörös férgekkel, akik megölték az apámat. Kérem Önt tisztelettel, hogy engedjen ki a frontra.

- Jól van, ha ezt szeretnéd, akkor menj. – közelebb hajolt a fiúhoz. – Te vagy a legjobb az alakulatban. De csak 16 éves vagy. Sokszor meggondolatlan. Nagyon jól vigyázz magadra, különben én tekerem ki a nyakad. Értetted?

A fiú biccentett.

- Leléphetsz! Szerencsés szolgálatot! A metró istene óvjon az ellenség fegyvereitől.

A fiú csendben szalutált, majd kiment az ajtón. A fegyverraktár felé indult, ahol magához vette jól megszokott, régi, AK-47esét. Még az apjáé volt. Az oldalán egy mély árok húzódott: annak a golyónak a nyoma, ami az apja életét kionltotta. Végigsimított az fegyveren, ujját végighúzva a mélyedésen, majd megindult a váltást a frontra vivő hajtány felé. 10-en voltak, mind az ő korosztálya, csak ketten voltak nála pár évvel idősebbek. Némán szalutáltak neki, majd elindultak a sötét alagútba.