Történetek a metróból 1.

- Hol vagy? – kérdezte halkan. –Hol vagy most? Merre laksz?- kérdezte ismét, és lassan kortyolt egyet a langyos gombateából. 17 év 2 hónap és 13 nap. Ennyi ideje nem látta őt. Ismét rátekintett a kezében szorongatott, megfakult képre. A Városligetben készült. Minden tavasszal, amikor kinyíltak az első virágok meglátogatták a játszóteret, és hintáztak. Hintáztak napestig, majd egymás karjaiban sétáltak haza. – Otthon… - suttogta halkan, és egy könnycsepp csordult végig az arcán. Talán már nem is létezik. Talán már benőtte azt is a buja növényzet, talán már vadállatok tanyája lett az is, ahol együtt képzelték el e jövőjüket. Ahol együtt képzelték el a gyermekeiket. Otthon. Ez a szó olyan távolinak tűnt, mintha soha nem is létezett volna, és csak valamely delíriumos álom terméke lenne minden olyan gondolat, amit oda köt. Volt egyáltalán otthona? Vagy csak képzelte az egészet? A lány a képről valóban az ő kedvese volt, vagy csak kapta valakitől. Nem emlékezett már pontosan a részletekre, hogyan jutott hozzá a kép. Ez volt az utolsó kapaszkodója a felszínhez. Ez volt az utolsó emléke róla. 17 év 2 hónap és 13 nap. Épp az évfordulójukat szerették volna ünnepelni. Megbeszélték, hogy találkoznak munka után az Deák térnél, a kék a metrófeljárat mellett, a templom alatt. Szép, tavaszi nap volt. Ideális hintázásra- emlékezett vissza. Vattacukor árus volt a tér közepén. Gondolta meglepi a lányt is. Odasétált hozzá, kért egy epreset. Ez volt a lány kedvence. Szerette volna kifizetni, amikor felharsantak a szirénák. Egyre hangosabban és hangosabban. Betöltötték az egész várost, nem lehetett mást hallani. És egyre hangosabbak lettek, veszélyt jelezve.

- Kelj már fel te idióta! Már megint elaludtál! Indítsd be azonnal a lángszórókat, mielőtt elözönlenek minket teljesen! – a következő pillanatban már a lángszóró pilótaüléséből célozva folyékony halállal árasztotta el az alagútból betóduló lényeket.

- Ezaz! Pörkölj nekik oda! – kiáltotta a Kapitány. Pár perccel később már döglött tetemek sokasága árasztotta el a korábban még sötét és tiszta alagutat. – Nem értem, miért nem tanulják már meg, hogy semmi esélyük sincs ellenünk. Akárhányan jönnek, lemészároljuk az összeset.

- Valóban semmi esélyük sincs ellenünk? – kérdezte a Sebhelyes. – Ma kétszer annyit láttam, mint eddig. És a gázunk is kifogyóban van. Ha sürgősen nem kapunk utánpótlást, nem sokáig tudjuk tartani a Pillangót.

- Nyugodj meg, nem kell itt a hangulatot kelteni. Hamarosan megérkezik az ellátmány. – szólt a kicsi Johnny.

- Két napot késnek. Itt valami nincsen rendjén. – vágott aggódó fejet a Sebhelyes.

- Sokan vagyunk, de kevés az ember az ellátóban. Szóltak fentről, hogy mostanság elképzelhetőek kisebb kimaradások.

- Kisebb kimaradások, Kapitány? Hiszen már két napja nem küldtek semmilyen ellátmányt! Ez nekik kisebb kimaradás? És mi lesz akkor, ha holnap nem tudjuk feltartóztatni őket? He? Akkor kinek kell majd? Talán a Keletiek majd megállítják őket?

- Nem kell itt a feszkó, katona! Ha nem hagyod abba, haditörvényszék elé állítalak!

Ismét leültek a tűz köré. Kicsi Johnny és a Sebhelyes még reflektorukkal körbepásztázták a kiürült alagutat, majd szóltak a takarítóknak, hogy pakolják össze a tetemeket, és gyújtsák fel őket. Nem szabad megkockáztatni, hogy bármilyen külső fertőzés is bekerüljön ismét az alagutakba. Kicsi Johnny is melléjük telepedett. Zsebébe nyúlt, elővette a képet, és nézte. Nézte és rá gondolt. Sohasem látja újra.