Érzéseket és emlékeket hozott ki belőled, szóval úgy tűnik mégis volt értelme leírni.

Az igazság az, hogy ez az egész zagyvaság a fejemben kavargó hajnali gondolatok és a végtelen káosz megörökítése. Azért is ennyire érthetetlen, mert még számomra is az. Az életem egy nagyon nehéz szakaszában vagyok most és fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem. Talán arra lehetne következtetni, hogy egy újabb szerelmi sztoriról van szó, de nem. Ez annál sokkal szomorúbb és mélyebb. Mondhatni a történelem ismétli önmagát. Kicsit más, de mégis minden ugyanaz. Szóval farkasszemet nézek a múltammal és nem tudom, hogy merre induljak. De talán nincs is választásom. Monológok önmagammal, miközben keresem a kiutat. Kérdések, érzések és egy halovány kis fény az alagút végén. Az írásom befejezésében elértem odáig, de idekinn a valóságban nem tudom sikerülni fog-e. Minden, amit tanultam most olyan, mintha semmit se érne. Az a sok útkeresés, a sok pszichológia, a lelkem zugainak kutatása, a spirituális útvesztők... mind olyan, mintha meg sem történt volna. Itt állok ismét tanácstalanul, mint egy tini, holott már jó ideje felnőttem. És csak hallgatom, ahogy lélegzem és próbálom rávenni magam, hogy engedjem el. Mindent engedjek el. Mert..."valójában semmit sem birtokolsz, csak őrzöl egy darabig."

https://wpszaki.hu - Minden, ami WordPress, cikkek kezdőknek és haladóknak.