Fekszem az ágyon. Lassan lélegzem. Ritmusosan beszív, majd nyugodtan kifúj. Figyelem, ahogy a levegő beáramlik a tüdőmbe és észreveszem, ahogy önkéntelenül távozik. Az elmém persze zakatol. Számára nincs pihenő. Problémák és megoldások, vágyak és sóhajok. Amilyen békés pillanatnak tűnik ez kívülről, legalább akkora odabenn a zűrzavar. Próbálok úrrá lenni rajta, de hiába. Kérdőjelek és pontok, óhajtó és felkiáltó mondatok. Nem tudom lecsendesíteni magam. Még mindig várok, még mindig akarok, még mindig sóvárgok. Elszomorít ez a felismerés. "Hát semmit sem tanultam?" Elveszettnek érzem magam. Magányosnak. Hallom odakinn a szélben összesimuló falevelek neszeit. Én is megrezzenek. Alszik a város, csak én vagyok ébren. Csak az én elmém zakatol. Félelem, dac, vágyakozás, harag, önkínzás és fájdalom. Sokszínű elegy. Kiválasztok közülük egyet és a helyére pakolom, de nem szűnik a káosz. Túl nagy a zaj és nincs semmi, amivel elcsitíthantám önmagam.
Lassan lélegzem. Elképzelem, hogy minden levegővétellel elveszítek valamit. Minden kifújással lemondok valamiről, ami még fontos. Belém hasít, hogy milyen nehéz is ez. Még mindig kapaszkodom. Még mindig ragaszkodok. Hozzád, hozzá. Minden önzetlen gondolat csak önámítás. Keserű szájíz. Elhatározom, hogy addig nem mozdulok, amíg meg nem találom a kiutat. Hallom a tücsköket. Jól esik ez a dal. Átrohan rajtam egy bizsergés, majd követi egy gondolat. "Változások jönnek és neked is változnod kell." Bólogatok. Elér a felismerés, hogy ugyanazt az osztályt járom újra és újra, már hosszú évek óta, de sosem megyek át a vizsgán. Ez az utolsó alkalom, nincs több lehetőség. Most vagy soha. Súlyok nehezednek rám. Nagyot nyelek. "Most sikerülnie kell!" Lassan fogynak a gondolatok. Csak pár darab marad. Egy név, egy hang, egy vágy és egy érzés. Azt hiszem értem. Azt hiszem látom. Tudom mit kell tennem.
Nagy levegőt veszek. Sokáig benn tartom, de végül ez is ugyanúgy távozik. Megértem, hogy erről szól az élet. Ha ezt teszem, akkor csak magamnak ártok vele. Értelmetlen küzdeni. Beszív-kifúj, s ennyi csak. Látom végre a hibáim. Látom a béklyókat. Túlságosan ragaszkodom. Hozzád, hozzá. Kapaszkodom a nem létezőbe. Birtoklom, akarok és akarlak. Egy méterre vagyok a föld fölött és csüngök egy sziklán, de lenézni nem merek. Inkább csak kapaszkodom, mert ez az egy, amihez értek. "Engedd el!" - súgja valami. "Engedd el és mindennek vége lesz." Reszketek, nem akarom, az ujjaimból mégis kiszállni látszik az erő. Gyors szívdobbanás, felgyorsult légzés, majd... csönd. Puha fűre huppanok és látom a kék eget. Előttem a szikla, fölöttem pedig a végtelen kékség. Megnyugszom. Látom a kavargó faleveleket. Viszi őket a szél. Mindegyik egy darab belőlem. Tárgyak, emlékek, érzések és emberek. Ott vagy köztük te is. Minden, amit valaha magamba akartam zárni. Most szabadok. Nézem, ahogy fel-le cikáznak és elönt a boldogság. Végre elengedtem. Végre elengedtelek. Nem feszít már semmi odabenn. Gyönyörködöm a pillanatban és nagy levegőt veszek. Már nem birtoklom, már nem keresek. Figyelem, ahogy a levegő beáramlik a tüdőmbe és észreveszem, ahogy önkéntelenül távozik. Hálával tartozom neki. Az elmém végre csöndes és nyugodt. Mosolygok és integetek. Érkezik egy gondolat: "Viszlát!"
