Egy másik topikban eszembe jutott egy ide vonatkozó részlet Émile Zola: A pénz c. regényéből. 
"Az elkövetkező heteket Caroline asszony nagy erkölcsi megrendülésben töltötte. Most már nem tudta, hányadán áll Saccard-ral. Victor születése és elhagyása, ez a szomorú Rosalie, kit olyan durván tepert le a lépcsőházban, hogy örökre nyomorék maradt, továbbá a kiállított és kifizetetlen váltók meg az erkölcsi fertőben, apátlanul felnőtt gyermek - ez az egész siralmas múlt undorral töltötte el. Elhessegette magától ennek a múltnak az árnyait, mint ahogy Maxime-ot sem akarta kifaggatni: bizonyára nagyon régi romlottságról van itt szó, megrémült, félt tőle, hogy nagyon elszomorítanák a részletek. Aztán eszébe jutott ez a kislánya kezét összekulcsoló, siránkozó nő, ki ugyanennek a férfinak a nevét áldotta, s most úgy jelent meg előtte Saccard, mint akit jóságos istenként imádnak, s igaz is volt, hogy csakugyan jó ember, valóban megmentett néhány lelket, amikor a szép cél az erény magaslatára emelte a fáradhatatlan üzletember tettvágyát. Caroline végül lemondott róla, hogy megítélje, s azzal nyugtatta meg magát, ő, az okos asszony, aki sokat olvasott, sokat töprengett, hogy mint minden emberben, Saccard-ban is megvannak a jó és a rossz végletei.
Ráadásul most újra felébredt benne az amiatt érzett elfojtott szégyen, hogy az övé volt. Még mindig kínozta az eset, és azzal nyugtatta meg magát, hogy szüntelenül megfogadta: ennek vége, akkor váratlanul lepte meg, és többé nem fordulhat elő. Három hónapon keresztül hetenként kétszer meglátogatta Victort, és egyik este megint Saccard karjában találta magát, ekkor végképp az övé lett, és kapcsolatuk állandóvá vált. Vajon mi ment végbe benne? Egyszerűen csak kíváncsi volt, mint a többi nő? Vagy a régi s most felkavart szerelmi nyugtalanság ébresztette fel benne az érzéki izgalmat? De lehet, hogy ez a gyermek kötötte össze őket, akinek révén elkerülhetetlenül közel került egymáshoz az apa és ő, a gyermek alkalmi nevelőanyja? Persze, bizonyára az érzések valamiféle eltorzulása volt ez. Szörnyen szenvedett, hogy neki nem volt gyermeke, és ahogyan így gondozásába vette ennek az embernek a gyermekét, ezek a megindító körülmények feldúlták, és végleg elvesztette akaratát. Minden alkalommal többet és többet adott magából, de szenvedélye mélyén az anyaság érzése rejtőzött. Különben józan gondolkozású asszony volt, és elfogadta az élet tényeit anélkül, hogy azzal kínlódott volna, hogy megmagyarázza a jelenségek számtalan bonyolult okát. Szerinte ez a lélek- és agyvájkálás, ez a szőrszálhasogató önelemzés, amely a tétlen nagyvilági hölgyek szórakozása, akiknek nem kell háztartást vezetniük, nem kell gondoskodniuk gyermekeikről, azoknak a kényeskedő észlényeknek a mulatsága, akik mentséget keresnek bukásukra, és akik lélektannak álcázzák testi mohóságukat, amely a hercegnőknél ugyanolyan, mint egy kocsmasárinál. Ő, a nagyon nagy tudású nő, valaha arra vesztegette idejét, hogy megismerje a széles világot, állást foglaljon a bölcseleti vitákban, de azután kiábrándult, s nagyon megvetette a lélektani szórakozást, amely már-már a zongorázás és a kézimunka helyébe lép, s amiről nevetve mondogatta, hogy több nőt züllesztett el, mint ahányat megjavított. Nem csoda hát, hogy amikor valamilyen űrt érzett magában, s úgy találta, megtörik szabad akarata, inkább szembenézett a tagadhatatlan ténnyel; különben arra számított, hogy a munkás élet kiköszörüli a csorbát, jóváteszi a bajt, mint ahogyan a folyton felszökő nedv is behegeszti a tölgy törzsén a hasadást, s újra életet lehel a kizöldülő fába. S ha most akaratlanul is a Saccard-é lett, bár nem is volt benne bizonyos, hogy becsüli a férfit, bukásában azzal vigasztalta magát, hogy nem ítélte méltatlannak magához, hiszen szerette benne a tettre kész férfit, a győzelemre törő kitartást, s úgy vélte, jó az emberekhez, hasznukra munkálkodik. Így azután kezdeti szégyenkezése elszállt, hiszen az ember szükségét érzi, hogy megtisztítsa hibáit, s mi sem volt természetesebb, megnyugtatóbb valami, mint viszonyuk: ez az egész egyszerűen az észre alapozott kapcsolat, s Saccard boldogan töltötte itthon estéit, ha dolgai miatt nem kellett elmennie; Caroline meg szinte anyáskodva, melengető szeretettel, okosan, becsületes asszonyként dédelgette. És Saccard-nak, a párizsi utca hétpróbás kalandorának, a pénzügyi szélhámosságok iskoláját kijárt, minden hájjal megkent férfinak, mint élete során minden, valóban megszolgálatlan szerencse, rabolt ajándék volt, hogy az övé lett ez az elragadó, hófehér hajkoronájú, harminchat éve ellenére is fiatal és egészséges nő, aki egyszerre bátor és józan, emberségesen bölcs, s aki hitt az életben, bármilyen is ez az élet, s bármennyi mocskot sodor is magával."
