December 31 – Január 6.

És igen! Elérkezett ennek az évnek is az utolsó napja. Gondolom, most valami számadás jellegű dolgot kéne írnom, mi történt eddig, mi volt jó, meg mi kevésbé, mit változtatnék, fogadalom, stb. stb… Na, ez az, amit nem fogok hosszasan megtenni, mert nem különösebben érdekel. Maradjunk annyiban, hogy ez is egy hosszú év volt, nem egészen úgy alakult, ahogy elképzeltem, de ez már megszokott. Úgysem szeretem a kiszámíthatóságot. A legjobb élmény a Fuji megmászása volt, ez teljesen biztos, a legrosszabb meg nem érdekel, túléltem, elmúlt. Új évi fogadalom? Őőő… Ez egy baromság.

Lássuk inkább, hogy mi történt a héten. Múltkor már említettem, hogy itt az év szünettel végződik, és kezdődik, amit a többség komolyan is vesz. Általában, aki teheti, hazautazik a családhoz, és ott tölti ezt az időszakot, olyan ez, mint nálunk a karácsony. Tom, és Hiro is az egész szünet alatt csak ettek/ittak a szülőknél, és egészen kipihent fejük lett. Már szintén mondtam, hogy én megszívtam egy kissé ezt a szünet dolgot, a fantasztikus időzítésnek köszönhetően majdnem minden nap dolgoznom kellett. Persze nem sokat, pont csak annyit, hogy semmi komolyabb kirándulást, esetleg egy kétnapos túrát ne tudjak megjátszani, szóval, maradtak a fél napos mászkálások. Szerencsére, az időjárás most ismét élhetőbbre váltott, nem volt eső, és a hőmérséklet is 10-12 fok körül alakult, egyedül az időnként viharos északi szél volt kellemetlen, de semmi nem lehet tökéletes.

Az év utolsó napjára egy kis esti séta volt beütemezve, hasonló, mint karácsonykor. A különbség annyi volt, hogy eleve sötétben indultam, este fél kilenckor, és a cél a Tokyo-tower volt, kb. éjfélre időzítve. Hideg ellen két pulóver, meg egy kabát, kesztyű, sapka, ami kell, és hajrá. Ja, ugye elvileg ilyenkor pezsgőzni szokás, de azt elfelejtettem venni, a nyitva levő üzletekben meg csak 0.7-es kiadás volt, kisebb nem. Hét deci pezsgő azt hiszem gyorsan véget vetett volna az éjszakának, úgyhogy nem vettem végül, hanem melegítő gyanánt kevertem fél liter jó erős whisky-kólát, azt vittem magammal. Később örültem az előrelátásomnak, időnként jól jött. Szokás szerint Hatanodai volt a kiinduló pont, és mivel éjfélig volt még több, mint három órám Shibuya felé vettem az irányt, hátha találok valami érdekeset alapon.

Shibuya környékén.

Nos, itt semmi különös nem volt, hacsak a szilveszter este fél tízkor is nyitva levő könyvesbolt nem számít annak. A forgalom is a szokásos volt, enyhe sorban állás a vonatnál, gyér forgalom az utakon, mondhatni, semmi új. Mivel, információim szerint ez családi ünnep, így arra számítottam, hogy kihalt utcákat fogok fotózni pár kóbor macskával, de ez végül nagyon nem jött össze. Úgy tűnik, ez a város sohasem alszik, mindig van pár hülye, aki az utcán kóborol. Viszont, most legalább kamikaze bringások nem flangáltak a járdákon, komoly könnyebbség, ha az embernek nem kell folyamatosan 360 fokban kiterjesztett módban használni az érzékeit, ha életben akar maradni.
Mivel Shibuya nem mutatott semmi érdekeset, visszafordultam, és Ebisut vettem célba. Masashi említette, hogy az állomás körüli rész egész szépen ki van világítva, gondoltam, meglesem. Ez a tipp hasznosnak bizonyult, valóban jól nézett ki, bár még ilyenkor is sokan sétáltak arrafelé. Ja, és persze fotóztak mindenhol, úgyhogy elég nehéz volt üres helyeket találni, a jobb lehetőségeknél szinte sorban álltak az amatőr fotósok. Persze, a technikájuk az profi volt, bár nem értem, hogy valaki egy esti körre mi a francnak cipel magával egy vérprofi állványt.

Ebisu

Ekkor már este fél tizenegy körül járt az idő, úgyhogy ideje volt elindulni a cél felé. Hogy legyen egy kis viszonyítási alapom karácsonyhoz képest, elmentem ismét Roppongi-ba, megnézni, most milyen is a hangulat. Sem csendesebb, sem kevésbé zsúfolt nem volt, bár karácsonnyal ellentétben most érezhetően a külföldiek voltak túlsúlyban, szerintem a világ minden országa képviseltette magát pár emberrel. Találtam pár európai stílusú szórakozóhelyet is errefelé, de nem vonzottak különösebben. Egyrészt hering-parti volt mindenhol, másrészt meg az árak színvonala gyanítom jóval a Roppongi Hill teteje felett járhatott.

Tokyo-tower Roppongiból nézve.

Fél tizenkettő tájban aztán sietve megindultam a torony felé, és 23.50-re meg is érkeztem. Elég nagy tömeg gyűlt össze, de szerencsére az emberek csak az egyik oldalra koncentrálódtak, oda, ahol egy kis színpad volt felállítva a közönség szórakoztatására. Úgy látszik, szeretnek tömegesen visszaszámolni.
Az átellenes oldalon csak páran várakoztak, ők is eléggé összetömörült formában, szóval találtam egy megfelelően csendes sarkot, ahol nem lihegett senki a nyakamba, és még fotózni is lehetett. Az utolsó tíz perc aztán csendes várakozással telt, meg a véralkohol szintem feljavításával, aztán egyszer csak 2013 lett. Nem volt semmi extra show, vagy ilyesmi, hallani lehetett a túl oldalon a levezényelt visszaszámlálást, aztán a torony kilátó részén megjelent, hogy 2013, egy kis üvöltözés, és annyi, se pezsgődurrogás, se tűzijáték.

Még 2012 van...

...már 2013.

Utólag meg is kérdeztem, hogy miért nincs errefelé szilveszterkor petárdázás, Hiro mondta, hogy nem szokás. A tűzijáték időszaka a nyár, augusztus vége, olyankor van rengeteg, ilyenkor nincs. Utólag nézegettem beszámolókat, meg videókat, és valóban, Tokióban egyedül a Disney Sea területén lődöztek rakétákat, de ott ez majdnem mindennapos, szóval az nem számít. Éjfél után aztán nem tört ki vad buli a torony körül, hanem mindenki szépen elindult hazafelé, úgyhogy egy kis várakozás után – itt ma már nem lesz semmi alapon – én is ugyan így tettem. Még jó másfél órányi séta állt előttem, meg kb. nyolc kilométer, úgyhogy nem volt kedvem sokat ácsorogni a hidegben. Mehettem volna vonattal is, hiszen még egy óra körül is járt szerelvény a Yamanote-line vonalán, úgyhogy gyanítom pár extra járattal készültek a cégek a mai éjszakára, de abban nem lett volna semmi buli, szóval nem csaltam, és tisztességesen visszameneteltem Hatanodaiba. Útközben aztán kiderült, hogy az emberek, akik a toronynál várakoztak, meg úgy általában, akik ébren voltak nem hazafelé tartottak, hanem a különböző templomok, shrine-ok irányába. Szinte mindenhol igen komoly sorok kígyóztak a bejárat előtt, és japán szokáshoz hűen az emberek mosolyogva várakoztak. Mindez persze nem spontán szerveződő módon zajlott, biztonsági emberek kerítették le a várakozókat, villogó, vörös LED sorokat raktak a járdára, és irányították a gyalogosforgalmat. Volt olyan hely, ahol csak a járdán cirka száz méter hosszú, 3-4 ember széles sor volt. Sajna képet nem sikerült készítenem, amikor elhaladtam a csoportosulás mellett megpróbálkoztam vele, de amint felemeltem a gépet egyszerre három biztonsági ember startolt rám, úgyhogy vettem a célzást, hogy ők ezt annyira nem szeretnék. A sor egyébként eléggé vegyes volt, a kisgyerekektől az idősekig minden korosztály képviseltette magát. Továbbra is őszintén csodálom azokat, akik a 3-4 fokban is képesek papucsban, zokni nélkül nemhogy mászkálni, de várakozni is. Viszont komolyan megkérdőjelezem azon szülők épelméjűségét, akik totál fel vannak öltözve, de a másfél éves kislányukat lehozzák mezítláb papucs, cipő, zokni nélkül egy kicsit levegőzni. Legalább kabátot adtak rá, de akkor is. Ahogy kinézett a szitu az a sor nem tíz perc alatt fogyott el. Mondjuk, így érthető, hogyan képesek a helyiek pár fokban, strandpapucsban bringázni. Kissé hozzá vannak edződve a dologhoz, úgy érzem. Az meg, hogy a japánok nagyon fázósak nyugodtan kukázható tévhit. Ezt a minap Tom is be akarta mutatni. Kimentünk kajálni, mert épp ahhoz volt kedvünk, én gyorsan magamra kaptam cipőt, kabátot, mivel kint épp 1-2 fok lehetett, és erős szél, Tom meg, ahogy volt papucsban, pulóverben nyomta. Jó tíz perc után, amikor megérkeztünk a kajáldához már eléggé fázósra vette a figurát (kissé didergett), de közölte, hogy ő most jött vissza a szüleitől, arrafelé, ahol élnek most sokkal hidegebb van, szóval ő itt egyáltalán nem fázik. Aha… hát hogyne.
A másik érdekesség, amit a hazaút során megfigyeltem az, hogy a convenience store-ok, mint a Seven-Eleven, vagy a Family Mart még ilyenkor is nyitva vannak. Január elsején, hajnali egykor javában ment a kiszolgálás, és nem is voltak kevesen a vásárlók, nem irigylem szerencsétlen eladókat. A legdurvább talán az a bácsi volt, aki a kis vegyesboltjának az ablakát pucolta épp, amikor arra jártam. Neki se volt jobb dolga szilveszter éjjel. Felvetődött bennem a kérdés, hogy ez az extrém nyitva tartás csak tokiói jellegzetesség, vagy Japánban általánosan elterjedt? Amint lehetőségem nyílt rá, meg is kérdeztem Hirot. Ő elmondta, hogy ezek az úgymond „convenience store”-ok mindenhol jelen vannak az országban.

Seven-eleven - mindig nyitva.

Leginkább egy otthoni éjjel-nappali bolthoz lehetne őket hasonlítani, de más jellegű az árukészletük, van bennük egy-egy ATM (persze, nem az én bankkártyámhoz), mindig lehet meleg kaját, frissensültet kapni, tehát azért mások, mint otthon pl. a Tom Market. Az üzletek egy-egy nagy, japán érdekeltségű üzletlánchoz tartoznak (hiába van amerikai nevük), nagyjából azonos az árukészletük, és a szabályaik is megegyeznek. Tehát, a legutolsó falusi boltocskának is ugyan az a nyitva tartása, mint a Tokió legforgalmasabb negyedében levőnek. És, mivel mindenhol jelen vannak (Tokióban pár száz méterenként van egy), és elérhetőek, itt gyakorlatilag nincs olyan helyzet, amikor nem lehet kaját beszerezni. Így a lakosságnak nem szükséges tartalékolnia, hiszem, ha valami épp elfogy, csak leugrik az általában pár percre levő üzletek valamelyikébe, és megveszi, ami kell. Egy apró extra, hogy az árak általában közel megegyeznek a szupermarketekével, legalábbis az alap élelmiszerek nem kerülnek többe.
Adott tehát a kérdés, hogy mondjuk, mi van földrengés esetén? Teszem azt, van egy 8-8,5 erősségű rengés Tokióban, ami a házak zömét nem dönti romba, de azért megrongálja az épületeket, vezetékeket, csöveket, ilyesmi. Lesz egy kis vízhiány, áramszünet stb., kivéve a pánikot. Az emberek jelentősebb élelmiszerraktárral nem rendelkeznek, mivel egyrészt nincs helyük ilyesmire (12 négyzetméteren nehéz bármit is felhalmozni), másrészt nincsenek ahhoz hozzászokva, hogy valamit nem tudnak megvenni. Általában van ugyan egy kis túlélőcsomagjuk ilyen helyzetekre, de abban van mondjuk egy liter víz, egy kis keksz, talán csoki, de ezzel ugye nem lehet tartósan túlélni. Hiro aztán elmagyarázta, hogy a japán alapvetően okos népség, gondoltak erre is. Amikor 2011-ben volt a nagy földrengés, a convinience store-ok akkor is nyitva voltak. Áram ugyan nem mindig volt, de megoldották a problémát, az emberek zseblámpával jártak vásárolni. Lopás, fosztogatás nem fordult elő – legalábbis Tokióban nem -, mindenki fegyelmezetten sorban állt, vásárolt, fizetett, és távozott. Ez a rendszer bármikor működőképes, emellett, ha nagyobb gond lenne, akkor az iskolákhoz, kórházakhoz kell menni, és ott osztanak vizet, és ételt mindenkinek (ezek az élelmiszerraktárak), számba veszik az embereket, evakuálják őket, ha szükséges. Elméletben tehát nagyon jól szervezett a rendszer, gyakorlatban meg inkább nem akarnám kipróbálni. Ezek hallatán viszont érdekes kontraszt, hogy a Fuji melletti települések idáig nem rendelkeztek semmilyen tervvel kitörés esetére. Csak, amikor kiderült, hogy a tűzhányó nem egészen olyan stabil, és nyugodt, mint amilyennek a civilek gondolták (nehezemre esik elhinni, hogy a szakemberek, hatóságok nem is sejtették a dolgot korábban), akkor kezdtek el egyáltalán foglalkozni a gondolattal, és evakuációs terveket készíteni.
Szeretek gyalogolni, van idő ilyen hülyeségeken gondolkodni, és kérdéseket kitalálni, amivel lehet boldogítani a környezetemet. Végül aztán hajnali kettő körül sikerült befejezni a túrát. Nem volt rossz, 24 kilométer, mondhatni átgyalogoltam 2013-ba. A lakásban aztán beszéltem szüleimmel, gyors zuhany, és alvás. Kemény három óra, aztán reggel hétkor a Skype-ot aktívra állítottam, és végigdumáltam jó néhány órát családdal, barátokkal. Mivel, itt reggel volt, nem volt problémám az ébrenléttel, az otthoniak viszont hajnali három körül azért már kezdtek belassulni, úgyhogy, végül elköszöntünk egymástól. Mivel is lehetne kezdeni az újévet, naná, hogy munkával, úgyhogy egy gyors ebéd után célba vettem a sejtlabort, és ismét dolgoztam pár órát. Mikor végeztem már nem igazán volt kedvem elmenni semerre sem, úgyhogy visszamásztam a lakásba, és lezártnak nyilvánítottam a napot.

Másodikán aztán végre nem kellett a sejtjeimmel szórakozni, egy egész nap állt a rendelkezésemre. Jobban mondva, csak fél, mivel délben keltem, a következő órákat azonban igyekeztem alaposan kihasználni. Mivel, messzebbre elutazni már nem lett volna értelme, meg amúgy is régen ládáztam, tartottam egy kis vadászatot. Szerencsére, nem kellett túl messze mennem, valaki lelkes játékos az utóbbi hónapokban a Tama-folyó környékét elég szépen megszórta új rejtésekkel. Igaz, a fantázia néhol kicsit hiányzott, meg voltak „Ez itt egy olyan szép útkereszteződés” jellegű ládák is, legalább a mennyiséggel nem volt gond. Közben azért persze jártam érdekes helyeken, mint pl. a Todoroki sportkomplexum, ami eléggé impozáns létesítmény, Győrben, vagy Pécsen sincs még csak hasonló sem, de kiemelkedően látványos dolgot nem találtam. Ez a környék inkább egy ipar negyed, lakóházakkal tarkítva. Volt pár olyan utca, ahova azért meggondoltam, hogy bemenjek-e, otthon biztos nagy ívben elkerültem volna a hasonlóan szűk, és kissé romos helyeket, de itt semmi veszélyestől nem kell tartani, nincsenek se harapós kóbor kutyák, se emberek.

Nem túl bizalomgerjesztő hely.

Végül aztán öt óra körül besötétedett, így felhagytam a további dobozok keresésével, és visszamentem Hatanodaiba. 17 ládát zsákmányoltam 28 kilométer alatt, ami kimagaslóan jó eredménynek mondható, ezt még párszor nem lenne rossz megismételni.

Harmadikán, azaz csütörtökön ismét hivatalos voltam az egyetemre, ezúttal az SPF állatház takarítása miatt, meg volt némi elintéznivaló a sejtek kapcsán is. Azért egy óra körül sikerült elszabadulnom, és újra útra keltem. Most csak Akihabara volt a cél, bár semmi konkrét tervem nem volt, csak egy kicsit nézelődtem. A kollégák említették, hogy ez már újra a vásárlás időszaka, ilyenkor vannak a nagy leértékelések, érdemes körbenézni.

Gyümölcsfa télen.

Valóban, tudtam volna pénzt költeni rendesen, volt pár egész jónak mondható ajánlat, de persze, végül nem vettem semmit, nincs különösebben szükségem bármi elektronikai csodára. Majd otthon… Tömeg az volt rendesen, úgy látszik, a helyiek is igyekeznek kihasználni szabadnapokat, meg az akciókat, költekeztek, ahogy kell. A boltosoknak tehát ez az időszak sem szabadnap, ahogy láttam minden üzlet teljes kapacitással pörgött, de még ez sem volt elég a pénztáraknál kialakuló több méteres sorok ellen. Nem tudom, melyik a durvább, az ünnepek előtti vagy utáni pár hét, de minden esetre nem szeretnék Tokióban eladóként, vagy pénztárosként dolgozni.

A hétvégén aztán semmi említésre méltó dolog nem történt, szombaton dolgoztam, vagyis, jobban mondva, bent voltam az irodában, vasárnap meg mentem egy kört Oimachiban ládázás címszóval. Talán majd a jövő hétvége kicsit tartalmasabb lesz.

Shinagawa-seaside

További képek ITT!

Hozzászólni itt lehet!