Macchu Pichu

Machu Picchu – háttérben a hegyen a Huayna-Picchu

Tényleg olyan a Machu Picchu, mint a képeken és a dokumentumfilmeken? Nem. Még olyanabb

Nem véletlenül tartogattam ezt a kirándulást a 4 hónapos túrám végére. Az az élmény, amit a hegy megmászása, majd a szem elé táruló látvány nyújt, szinte minden eddigit felülmúlt. Persze a romokhoz el is kell jutni, ami egyáltalán nem egyszerű, és ha az ember kényelmes, egy vagyonba kerül. Lássuk hát az utat.

Mint írtam, két opció létezik, kezdem a kényelmesebbel. Ebben az esetben Cuscótól Ollantaytambóig kell elbuszozni, ami kb. 25 sol, és 2 órás az út. Innen vonat visz tovább az Aguas Calientes nevű kis faluba, ami már a Machu Picchu lábánál van. A vonatút 1:45 perc, és ezért 70 dollárt kell fizetni! Aguas Calientes-ből pedig busszal lehet felmenni a romokhoz, ami 20 perc és 12 dollár. Ha ezt összeadjuk, akkor csak az odaút kerül kb. 25 000 Ft-ba, és ugyanennyi vissza is. Igaz, az út így rövid és kényelmes.

Urubamba folyó

A másik opció az olcsó, hosszú és nehéz út.
Ebben az esetben busszal kell elmenni Cuscóból a „Hydroelectrica"-hoz (ez egy vízerőmű). Ez kb. 45 sol és az út 6 óra, amiből az utolsó kettő alatt 20 km-t tesz meg a busz, annyira rossz az út. Az erőműtől 12 km séta Aguas Calientes-ig, ami nem turistaút, hanem a vasúti síneken való gyaloglás, enyhén fűszerezve alagutakkal, amik hosszúak, és több a kanyarban van, így nem lehet belátni. Persze táblákkal ki van írva, hogy tilos az alagutakban közlekedni, csak éppen nincs más út. Pontosabban van, de az nincs jelölve és a sínekről nemigen lehet észrevenni. Egyszerűen tényleg hihetetlen, hogy a világ egyik legkeresettebb turistalátványosságához így kelljen eljutni. Peru…
Aguas Calientes-ből pedig fel lehet sétálni ingyen a romokhoz. Ez kb. 500-600 m-es szintemelkedés, valamint 2000 lépcsőfok. És már fent is vagyunk. Kimerülve, összetörve, de amint megpillantjuk a szemünk elé terülő látványt, minden fáradtságunk elillan és szinte úgy érezzük, hogy végig kell szaladnunk minden egyes kis szegleten, nehogy bármit is kihagyjunk ebből a csodából.

A szállásokról egyébként hajnali 4-kor érdemes elindulni, hogy a napfelkeltét már a romokról csodálhassuk. Pirkadat előtt a legtöbbször ködben úszik a hegy, így a nap első sugarai kénytelenek utat törni a sűrű fátyolban, hogy aztán olyan 6:30 körül köszönthessék az inka gyöngyszemet, a Machu Picchut. A látvány lélegzetelállító, ahogy szívódik fel a köd és a romokból egyre több tárul a látogató szeme elé. Majd egy fél óra múlva az egész város teljes pompájában, hosszú árnyékokat vetve díszeleg, és büszkén mutatja arcát a sok csodálkozó és ámuldozó szempárnak.

Ekkor veszi kezdetét az idegenvezetés is, amiben, hogy őszinte legyek, sok köszönet nincs. Ezek a helyi idegenvezetők kb. annyit tudnak a romokról, mintha a kedves turista felütné az ötödikes törikönyvet és onnan a vastag betűs rész 50 százalékát megtanulta volna. Tényleg az az egyedüli előnye a vezetésnek, hogy egyszer körbevezetnek. Közben folyamatosan, ritka rossz angolsággal, azt lehet hallani, hogy „On the left big-big temple. Very very nice.” Úgyhogy az ilyen információ dús és lenyűgöző vezetésből egy óra pont elég is volt, és utána mindenki mehetett a dolgára.

Én kb. 2 órát töltöttem barangolással és fényképezéssel, majd elindultam a hegy tetejére, ami további 600 m szintemelkedés és ugyancsak 2000 girbegurba lépcsőfok – tűző napon, 35 fokban. De mint minden erőfeszítésnek, ennek is megvan a gyümölcse. A hegy tetejéről csodálatos panoráma tárul a szemünk elé, és egyben láthatjuk a Machu Picchu romjait, valamint innen lehet lőni a legjobb képeket is. Továbbá fenséges kilátás nyílik a Huayna Picchu romjaira is. Ez utóbbit kevesen ismerik, pedig érdemes meglátogatni. Ez a hely nem más, mint a Machu Picchu őrtornya, ahonnan az egész völgyet be lehet látni. Sajnos én nem jutottam föl, ugyanis túl későn szereztem tudomást a létezéséről, és mivel naponta maximum 500 főt engednek föl, emiatt minimum 2, de inkább 3 hónappal előtte kell lefoglalni a jegyet. Ezt egyébként otthonról is meg lehet tenni a Machu Picchu hivatalos oldalán.

Délután 1 óra lehetett, mikor elkezdtem lefelé ereszkedni. Mindenem fájt, és már ekkor is éreztem, hogy ebből emberes izomláz lesz. Leérve a romokhoz még pár utolsó kép, egyórás pihenés az árnyékban, majd az utolsó nagy kihívás után érkezés a szálláshelyre, ahol még annyi erőm maradt, hogy bekapjak egy turista menüt, aztán irány az ágy. Másnap nem nagyon sikerült lábra állni a 8000 lépcsőfok után, de még akkor is úgy voltam vele, hogy megérte. Az az élmény, amit ez a szent hely ad az embernek, minden erőfeszítést és viszontagságot feledtet, és a végén csak a jó és életre szóló emlékek maradnak meg. Az biztos, hogy mint ahogy ezt az egész 4 hónapot, úgy a Machu Picchut is örökre bevéstem az emlékezetembe.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!