Eső után

Reggelre valóban abbamaradt, de éjjel alaposan rákezdett. Alig győzték a rudak közé besüllyedt ponyváról lelökdösni a vizet. A zuhogó eső miatt senki nem tudott nyugodtan aludni. Néhányukat a köhögés is rázta. Egyetértettek abban, hogy nincs értelme tovább maradniuk. Amikor kivilágosodott, kezdtek is összepakolni. A szekereket csak jó félig rakták, hiszen az elázott úton nehéz lesz a lovaknak, hiába lejtős az út szinte hazáig.

Az már szóba se jöhetett, hogy ők is felüljenek, így a sárban csúszkálva, botladoztak a szekerek után. Az se járt jobban, aki az út mellett ment inkább, mert ott térdig csatakos lett a vizes fűtől, meg a bokrok miatt minduntalan visszakényszerült az útra. Esteledett, mire megpillantották a falut egy nyiladékon, de tudták, hogy még közel egy óra, mire hazaérnek. A lovak küzdöttek a sárral, sokszor kellett megtolni a szekeret, hogy kiszabaduljanak egy-egy kátyúból. Már közel jártak a faluhoz, amikor az utolsó szekér elakadt. A többiek közben eltávolodtak. A kátyúba rekedt szekér mögött Sanyi, a Jani bácsi, meg még két fiatal legény maradt. Hiába tolták, a lovak jobbra-balra cibálták a szekeret, de csak nem akart megindulni.

- Majd én megemelem az oldalát, - ajánlotta Vajkó Jani – ti meg toljátok!

Ezzel belekapaszkodott a tengely végébe, s mindannyiuk csodálkozására, kiemelte a megrakott szekeret. A fiúk tolták, a lovak megrántották, s már meg is lódultak. Csak Vajkó Jani maradt ott, ahol a szekeret emelte. Úgy, meggörnyedve, egyik kezével a lágyékát fogva. Aztán nagy nehezen megmozdult, s láthatóan fájdalommal küszködve utánuk indult. Néhány lépés után erőt vett magán, s már mintha semmi baja nem lett volna. A szélső házat elérve mégis inkább leült egy nagy kőre.

- Baj van Jani bácsi? - kérdezte Sanyi

- Azt hiszem, megemeltem magam, de volt már ilyen máskor is, majd rendbe jövök.

Aztán mégis segítségre szorult, mert a kőről nem bírt egyedül felállni. A többieknek nem is tűnt fel, hogy lemaradtak, mindenki örült, hogy végre hazaért.

Vajkó Janit Sanyi, meg a két másik fiú támogatta hazáig. Elmondták mi történt, amiért Jani a fájdalmait tetézve még egy aggódással teli verést is kapott a feleségétől, amiért ilyen bolond dolgot cselekedett, hogy rakott szekeret emel ki a sárból.

Karácsonyra jobban érezte magát, de aztán mégis ágynak esett. Gondolták, hogy majd jobban lesz, de nem lett jobban. Szilveszterkor szekérre rakták, és bevitték Győrbe az orvoshoz. Onnét a kórházba, majd egy hét után haza, amikor a többi favágó ismét elindult a felső erdőre. Jani nem tudott lábra sem állni, nemhogy fejszét fogni. Még két hónapig szenvedett, majd az egész falu elkísérte az alvégbe, a sötét völgy elejére, ahol az ősök nyugszanak.

Újév után a favágók hívták magukkal Sanyit, de a Jani bácsi nélkül nem akart menni. Aztán a halála is megviselte. Nem veszített még el senki közelállót. A Jani bácsi volt az első, aki ha nem is volt rokona, mégis szinte apjaként viselkedett vele. Valójában csak néhány hetet töltöttek együtt, mégis úgy érezte, hogy több szeretetet kapott tőle, mint bárkitől, amióta Répásra került. Szeretettel gondolt vissza a mamócskára, akit már régen nem látott, meg a keresztanyjára, Antira meg Sanyi bátyóra, de ők már a nagyon távoli múlt. A boldog gyermekkor, amikor még nem tudta milyen az, ha az ember éhes.

A temetés után nem szívesen ment Vajkóékhoz. Jóskát továbbra is a legjobb barátjának tartotta, de abban a házban mindig az ágyban fekvő beteget látta maga előtt. Meg aztán az Annuska – a Jóska idősebbik lánytestvére is – másként nézett rá, mint korábban. Nem tudta volna megmondani, hogy miben nyilvánul meg ez a másként nézés, de zavarba ejtő volt a tekintete. Inkább egyedül csatangolt az erdőn, vagy odahaza fúrt, faragott. Néhány jármot még el tudtak adni a miskolci piacon. Az apja bele is nyugodott, hogy Sanyi készíti, ő pedig csak eladja.

Húsvét után nekivágott a Hór völgynek, hogy mészégetőnek álljon. Benke megígérte, hogy felfogadja, hát majd most kiderül, hogy állja-e a szavát. Gyönyörű napsütésben vágott neki a völgynek. A tavaszi erdő üde zöldje, a madarak csicsergése feltöltötte a lelkét. Az összes bánatát, rosszkedvét maga mögött hagyta a faluban. A Tebe réten ismerős teheneket látott legelészni, de a fiú, aki őrizte őket, nem volt ismerős. A látványtól szinte szájában érezte a sok lekváros kenyér ízét, amit itt megevett. Noha nem volt ismerős a fiú, azért odaintegetett neki, az meg vissza.

A kőfejtőt elérve nagy sürgésforgást látott. Két szekérre is rakták a követ, amit vittek a közelben épülő boksához. Oda, ahol az ősszel megállapodtak. A sok ember között Benkét kereste.

- Hogy akarod öcsém? - kiáltott oda egyikük, amikor a bámészkodó fiút meglátta.

- A Benke bácsit keresem.

- Benke! Ez a legény téged keres.

A megszólításra egy idegen ember nézett fel, akin látszott, hogy nem érti mit akar tőle a fiú.

- Engem keresel?

- Azt hiszem, nem. Azt keresem, aki az ősszel itt égette a meszet.

- Ja, hát én ismerem ezt a gyereket! - igazította meg a kalapját, aki annak a bizonyos Benkének volt a kollégája az ősszel. - Mondta a komám, hogy megállapodtatok. Na, de öcsém van egy rossz hírem. Ahhoz, hogy megtaláld, egészen Kassáig kell menned. Mivel nincs családja, bevitték katonának. Csak a jó ég tudja, mikor engedik el, de egyhamar aligha. Én vettem át a posztját, de nekem meg nem kell segéd. Vagyunk erre a munkára elegen, mint ahogy magad is láthatod.