Csütörtök

Őszintén bevallom, elég hosszú szakaszok teljesen homályosak, ha fegyvert fognának a fejemhez, akkor sem tudnám felidézni, hogy mi történt mialatt fél Franciaországot átautóztam. 5 óra környékén már úgy éreztem, hogy képtelen vagyok nyitva tartani a szemem, hiába volt félig leengedve az ablak és csapott az arcomba a jéghideg szél. Nem volt más hátra, mint bevetni az adu ászt. Az én esetemben ez nem más, mint a háromdecis vörös bika húzóra történő megivása. Nem egyszerű feladat, mert a szénsav mar és csíp, de olyan löketet ad, amivel 2-3 órára abszolút felpörgök, nem is kellett több, csak legyen végre világos.

Már átléptem a spanyol határt, amikor végre felkelt a Nap. A világosság jobb mint bármilyen szer, így újult erővel folytathattam utamat, de még mindig hátra volt 500 km. Azonban kénytelen voltam visszább venni a tempóból, ugyanis hiába van ébren az ember, az érzékek, reflexek eltompulnak ennyi ébrenlét után. Nem csak arról van szó, hogy nehezebben vagy egyáltalán nem veszünk észre olyan történéseket amiket frissen könnyedén meglátunk, hanem a reakcióidőnk is sokszorosára nő, muszáj nagyobb követési távolságot tartani, óvatosabban vezetni, akármennyire is szorít az idő. Érdekes, hogy engem ilyenkor már a zene is fáraszt, elvonja a figyelmem és zavar, pedig egyébként a legnagyobb segítségem az utak során, szerintem nem is lehet kibírni ezt a munkát nélküle.

Azt már tudtam, hogy túl sokat semmiképpen nem fogok késni, és addigra szőlőcukor nélkül is magasról tettem rá, hogy ki fog pampogni 1-2 óra csúszás miatt egy ilyen hosszú út után. Mert természetesen a főnököm és a megbízó is egyre sűrűbben zaklatott, hogy próbáljak meg sietni. Sosem tudtam eldönteni, hogy engem néznek ekkora hülyének, vagy tényleg elhiszik, hogy egy komplett gyár leáll, ha nem érek oda időben. Megígértették velem, hogy mindent meg fogok tenni a mihamarabbi érkezés érdekében, mert addig ugye csak a hátsómat vakartam és vártam a csodát. Barcelona után leintettek a zsaruk, gyors ellenőrzés (mérleg persze nem volt náluk), és épp végeztek, amikor csörgött a mobil, a vonal túlsó végén pedig a főnököm üvöltözött, hogy már alig van idő és már megint állok és levonja a fizetésemből a kötbért. Közöltem vele, hogy igazoltatás áldozata lettem, de csak mondta a magáét, hogy az összes sofőr ezt hazudja. Nem volt erőm már vitatkozni, inkább gyors fejszámolás után közöltem vele, hogy körülbelül 30 euróba fájna, ha a hátralévő nagyjából 370 km-t autópályán tehetném meg, fél 2-re ott lennék a gyárnál. Erről persze hallani sem akart, még hogy ő fizessen azért, mert eltotojáztam az időt, fizessem ki én zsebből ha nem akarok levonást. A mondókája végét már nem hallottam, sajnos váratlanul lemerült a telefonom, vagy megnyomtam véletlenül a piros gombot, már nem is tudom.

Szerencsére ezután már nem tartott fel senki és semmi, forgalom is alig volt, ráadásul közel 40 percet hoztam a menetidőn, mert egy majdnem 100 km-es szakaszon egy vadonatúj autóúton mehettem, amit az térkép program még nem ismert. Így aztán mindössze 17 perccel a megadott időpont után gurultam a gyárkapuhoz, ahol a rendszám ellenőrzése után közölték velem, hogy 5 órára van előjegyezve az autó, addig nem tudom leadni az árut. Sajnos nem rendelkezem a szavakkal, melyek hitelesen vissza tudnák adni azt az idegállapotot ami eluralkodott rajtam. Talán külső szemlélő számára érthetetlen, hogy miért is borította el az agyamat a vörös köd pár óra miatt, de több mint 50 órája voltam már talpon, 42 órát vezettem egyhuzamban, alvás nélkül. El sem tudom mondani, hogy mennyit számított volna ez a 2-3, de még akár egy óra is az út során, ha egy kicsit eldőlhettem volna, vagy néhányszor lett volna időm 10-15 perces szünetet tartani, esetleg nem menet közben, hanem kényelmesen enni, vagy gyorsan lezuhanyozni egy útba eső benzinkúton.

Na de nem volt mit tenni, valahogy el kellett ütni azt a szűk három órát, ezért úgy döntöttem, hogy amennyire csak lehet, felkészülök a lehető legkényelmesebb pihenésre, mert lefeküdni nem mertem, félő volt, hogy nincs az az ébresztőóra amire felkelnék. Rendet raktam a fülkében, kidobáltam az út során felgyülemlett szemetet, mindent a helyére raktam és leterítettem a takarót az ülésekre, hogy kicsit tompítsa a köztük lévő rések kényelmetlenségét. Hála az égnek volt zuhanyzó a sofőröknek, igaz meleg víz nélkül, de így is kimondhatatlanul jólesett, sőt, elég jól le is higgasztott a jéghideg víz. Mivel még mindig rengeteg időm maradt, szép kényelmesen nekiálltam összedobni egy finom rántottát, de csak szolidan, nem akartam alvás előtt nagyon megterhelni az energiaitaloktól egyébként is kissé ideges gyomromat.

Mire betoltam és elintéztem a mosogatást, már épp idő volt, a kapu felé vettem az irányt. Imáim meghallgattattak, negyed óra alatt végeztem a lerakodással, kezemben voltak a lebélyegzett, aláírt papírok. Elküldtem az igazoló sms-t a főnöknek, meg egy megnyugtatót az otthoniaknak, majd kerestem egy félreeső helyet a parkolóban, besötétítettem, a telefont rezgőre kapcsoltam és betettem a párnám alá, pizsama fel és közel 60 órányi gyötrelem után végre eldőlhettem. Úgy éreztem a világ legkényelmesebb ágya az enyém, nem zavart a hátamba álló biztonsági öv csatja sem, kéjesen nyújtóztam egy nagyot és pár másodperc múlva már kómába zuhanva húztam a lóbőrt.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!