Letelepedés

Letelepedés

A szerb és horvát törzsek a mai Románia felől érkeztek a Balkánra, a 7. században rendezkedtek be tartós letelepedésre.
A szerbek a 9. század második felében tértek át a keresztény hitre, majd ortodox hitvallásúak lettek, ami annak volt köszönhető, hogy többségük bolgár vagy bizánci uralom alatt lévő területeken élt. E két birodalom rivalizálásának volt köszönhető, hogy 1018 után, a bizánciak kerültek fölénybe, és ez lehetőséget teremtett a szerb vezetőknek saját államiságuk létrehozására.
Két ősi szerb területet sikerült egyesíteniük, a mai Montenegró területén lévő Zeta-t, és az ettől keletre, nagyjából a mai Koszovó területén lévő Raška-t.
Szerbiából ilyen módon királyság lett, saját, autonóm egyházzal. A középkori Szerbia Stevan Dušan (1331-1355) uralkodása idején érte el legnagyobb sikereit és hódította meg a legnagyobb területeket, amelyek a későbbi revíziós törekvéseinek szolgáltatott alapot.

E hódítások főleg dél irányába történtek, megszerezte Albánia, Makedónia, Epirusz és Thesszália területét, ill. az Adriai-tenger partvidékét Boszniától délre.
A hódítások következtében egyre délebbre tolódott a szerbek közigazgatási központja is, Rašból Prištinába, aztán Prizrenbe, végül pedig Szkopjéba. Hiába lett Dušan uralma alatt Szerbia a leghatalmasabb balkáni birodalom, a belső egységet nem tudta megteremteni, így halála után az széthullott, egymással vetélkedő nemesurak osztották fel.

A másik két szláv népcsoport, a horvátok és a szlovének a Balkán észak-nyugati részén telepedtek le. A szlovének vagy karantánok , az Alpok vonulatától délre telepedtek le, majd miután a Frank Birodalom részévé váltak katolikusokká lettek, és vallásukat megőrizték a későbbi Habsburg uradalom alatt is.

A horvátok a Szávától északra, az Unától nyugatra, és a Dalmát-tengerpart menti területeken alapítottak független államot, első királyuk pedig Tomislav volt (910-925). A Horvát királyságban, sajátos elhelyezkedésének köszönhetően, mind a nyugati, mind a keleti kereszténység hatása érvényesült, ebből következőleg nem volt belső feszültségektől mentes.
A latin liturgia mellett kiállók kerültek fölénybe Zvonimir uralkodása alatt, (1075-1089) a népesség pedig római katolikussá lett, nyugati befolyási övezetbe kerülve ezzel.

Zvonimir halála után örökösödési harc kezdődött, és a horvát nemesség többségének beleegyezésével a magyar király, Kálmán került trónra, létrehozva egy több mint 800 éves perszonáluniót.
Horvátország a Magyar Királyságon belül széleskörű autonómiát élvezett, közigazgatásilag önálló volt. A horvátok által lakott három régió, Horvátország, Szlavónia és Dalmácia nem tartozott mindig egy birodalomhoz.

Dalmácia, tengermelléki elhelyezkedéséből adódóan, állandó célpont lett a tengeri kijáratért versengő hatalmak közt. Elsősorban a magyarok és a velenceiek, de a Szerbia és Bosznia is igényt tartott a területre.

Bosznia területe szintén a keleti és nyugati egyház között húzódó határvonalon húzódott, ha lehet, itt még erősebben bontakozott ki a két szemben álló vallás mozgalma. A boszniai keresztény egyház, mely közvetlenül nem rendelte magát semelyik hatalom alá, legfőképpen Róma támadásának volt kitéve.

Rövid ideig létezett egy boszniai királyság, kiemelkedő vezetője pedig Stefan Tvrtko volt (1353-1391). Noha Bosznia magyar fennhatóság alatt állott, mégis a szerbek, Bosznia és horvátok királyává koronázták Tvrtkot, akinek hatalmát bizonyítja, hogy birodalmához csatolta Dalmáciát és Hercegovinát.