Petőfi verse és egy öregasszony

Rendkívül szép és tanulságos történet. Még mesének is gyönyörű...

A hajlott hátú néni

(Egy motoros küldte ezt a levelet.Azt hiszem, nem kell hozzá kommentár)

Túrázásaink során a székelyderzsi Erődtemplom falánál induláshoz
készülődtünk, amikor megállt mellettünk egy fekete ruhás, fejkendős,
hajlott hátú néni.
Egészséget kívánt, majd megkérdezte honnan jöttünk. Amikor
válaszoltunk, ezt kérdezte:
- És Magyarország tényleg olyan szép, amilyennek mondják?

Nem várta meg a választ, hanem hiba nélkül elmondta ezt a verset:

Járjatok be minden földet,
Melyet Isten megteremtett,
S nem akadtok bizonyára
A magyar nemzet párjára.
Vajon mit kell véle tenni:
Szánni kell-e vagy megvetni? -
Ha a föld isten kalapja,
Hazánk a bokréta rajta!
Oly szép ország, oly virító,
Szemet-lelket andalító,
És oly gazdag!... aranysárgán
Ringatózik rónaságán
A kalászok óceánja;
S hegyeiben mennyi bánya!
És ezekben annyi kincs van,
Mennyit nem látsz álmaidban.
S ilyen áldások dacára

Ez a nemzet mégis árva,
Mégis rongyos, mégis éhes,
Közel áll az elveszéshez.
S szellemének országában
Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!
S mindezek maradnak ott lenn.
Vagy ha éppen a véletlen
Föltalálja hozni őket,
Porban, sárban érnek véget,
Vagy az ínség zivatarja
Őket messze elsodorja,
Messze tőlünk a világba,
Idegen nép kincstárába,
És ha ott ragyogni látjuk,
Szánk-szemünket rájok tátjuk,
S áldicsőséggel lakunk jól,
Hogy ez innen van honunkból.

Ez hát nemes büszkeségünk,
Melyről annyiszor mesélünk?
Azzal dicsekedni váltig,
Ami szégyenünkre válik!...
Csak a magyar büszkeséget,
Csak ezt ne emlegessétek!

Ezer éve, hogy e nemzet
Itt magának hazát szerzett,
És ha jőne most halála,
A jövendő mit találna,
Mi neki arról beszélne,
Hogy itt hajdan magyar éle?
S a világtörténet könyve?
Ott sem lennénk följegyezve!
És ha lennénk, jaj minékünk,
Ezt olvasnák csak felőlünk:
"Élt egy nép a Tisza táján,
Századokig, lomhán, gyáván."
Óh hazám, mikor fogsz ismét
Tenni egy sugárt, egy kis fényt
Megrozsdásodott nevedre?
Mikor ébredsz önérzetre?

(Petőfi Sándor: A Magyar Nemzet)

Majd folytatta:
- Mondják, miért írt ez a Petőfi ilyeneket?

Azután elmondta, hogy 88 éves az idén. És hogy fogadjunk el tőle valamit.
A szatyrában volt pár tojás és négy, azaz négy szelet kalács.
Ebből kettőt nekünk adott, hogy osszuk el. Egészséget kívánt, és elcsoszogogott.

Én pedig leültem a székelyderzsi Erődtemplom falához, és olyat tettem, ami
nem illik bele egy 40 körüli, erősen borostás túramotorosról alkotott képbe.
Sírtam...
És arra gondoltam, hogy az itthoni, magukat bal-, és jobboldalinak
nevező, megosztó politikusok csak egyetlen egyszer jönnének el ide, és
hallgatnák meg, ahogy egy 88 éves, görbe hátú öregasszony ŐSZINTÉN Petőfit
szaval a boltból hazafelé, és négy szelet kalácsból kettőt odaad vadidegen
embereknek.
Talán elszégyellnék magukat, pont úgy, ahogy akkor, ott, én.
Talán elgondolkoznának azon, hogy vajon ki és miért tette őket oda,
ahol vannak, és hogy mi dolguk a világban.

Küldd tovább légy szíves, hadd járja be a világot és olvassa minden
magyar lelkű ember!

" Jöjjön el a Te országod..."