Az intelligencia azonban az evolúció vakvágánya. Nagyon jól el tudom képzelni a prehisztorikus időkben az első, törzsi kötelékekben élő embereket. Minden gyerek ott rohangál a bozótosban, gyíkokat kergetnek, és bogyókat gyűjtenek a vacsorához, aztán lassanként, a felnőttekkel való kapcsolatnak köszönhetően megtanulják, hogyan lehet belőlük tökéletes férfi vagy nő, vadász, gyűjtögető, halász vagy bőrruhakészítő... Ám ha figyelmesen megnézzük egy ilyen törzs életét észrevesszük, hogy néhány gyerek egyáltalán nem vesz részt a csoport hétköznapi tevékenységeiben: ezek csak ott ülnek a barlang mélyén a tűz mellett. Soha nem fogják tudni megvédeni magukat, a kardfogú tigrisektől, és nem tanulnak meg vadászni sem, ha magukra hagynák őket, már az első éjszakát sem élnék túl. Nem azért töltik semmittevéssel a napjaikat, mert lusták, nem, ők is szívesen ugrándoznának együtt a többi kölyökkel, de nem tudnak. A természet, mely világra hozta őket, esetükben kissé hanyagul végezte dolgát. Ebben a törzsben, van egy vak kisfiú, egy bicebóca és még egy, minden tekintetben ügyetlen, szórakozott fiúcska... Ők tehát egész nap a táborban maradnak, és minthogy nincs mit csinálniuk, hiszen a videojátékokat még nem találták fel, kénytelenek azzal tölteni az idejüket, hogy töprengjenek, hogy hagyják összevissza csapongani a gondolataikat. Egész nap gondolkodnak tehát, megpróbálják megfejteni a világ titkait, történeteket találnak ki, és különböző technikai találmányokon törik a fejüket. Így született meg a civilizáció: azért mert a tökéletlen ősemberkölyköknek nem volt más dolguk. Ha a természet nem nyomorított volna meg senkit, ha az öntőforma minden alkalommal tökéletes lett volna, az emberiség megmaradt volna a promo-hominidák egyik törzsének, mely boldogan éldegélne a fejlődés bármiféle gondolata nélkül, s amelynek a boldogságához nem hiányozna sem a gumi óvszer, sem a digitális dolby-rendszerrel ellátott DVD-lejátszó.