Sziasztok, hol is kezdjem? 18 éves vagyok,mozgássérült,(szellemileg elvileg nem érintett)
A mindennapjaimatt átlagosan élem,eddig mindig pozitívan álltam mindenhez,tanulmányaim (nekem) megfelelnek,megvan a kis rutinom,tényleg mindent örömmel csinálok,de az elmúlt években valami megváltozott:
-Évekkel ezelőtt ráébredtem arra hogy sokkal többre vagyok hívatott: katona akarok lenni.
Hogy miért? Mert be akarom bizonyítani hogy egy sérült is képes erre.
Akár hogyan infósként,hackerként(informatikusnak tanulok),de bármi áron. De sajnos a törvény miatt nem lehet.
-De valahogyan az élet többi részébe is beleuntam.(NEM,nem tervezek hülyeséget. nem vagyok ilyen)
Csak egyszerűen nem akarok csinálni semmit,semmi sport,semmi torna.
Mert rájöttem minek? A szüleim pedig mondják:magad miatt csináld. Mert?
Én elfogadtam hogy bármit is csinálok,akkor is csak egy nyomorék leszek. Miért?
Mert nincs okom hogy csináljam,mert úgysem fog sikerülni bármi amit elterveztem (Erre a plátói szerelmem is egy lapát)
-Sosem hagyom hogy az álmaim csak álmok legyenek,de egyszerűen lehetetlenek látom a célt (igaz ez idő alatt történtek csodák is),de sosem éltem meg azt hogy az emberek,a barátaim mindenbe támogatnának,
mert számukra csak egy szánalmas hülye nyomi vagyok,akit csak megtűrnek.
Pedig vannak terveim és meg is akarom őket valósítani,de egyedül mindig falakba ütközök,sosem támogat senki.
Pedig tudom hogy képes vagyok rá. Mindig mondom: There is always hope!
És ilyenkor felteszem magamnak a kérdést: Akkor minek csináljak bármit?