Utolsó nap. Utolsó óra. Utolsó percek. Mindenki elindul. Csak mi várunk. Látom ahogy elmegy, és egy idő után eltűnik a szemem elől. Nem tudok tenni ellene semmit. Ülök egy üvegtábla mögött bezárva. Várom a jelet, hátha még utolérem. Elment. Eltűnt. Jel sehol. A tehetetlenség tör elő belőlem. Elkezdem verni hol a térdem, hol az ablaküveget. Haverom szól rám. Nyugi, még valaminek baja lesz. Próbálok megnyugodni, de nem sikerül. Végre a jel. Osztály szétszéledt. Ürülök hogy legalább egy pár ember elköszönt. Végülis nem is számítottam másra, de talán ott belül reménykedtem egy kicsit. Új osztály, talán... De nem. Miért is kéne? Mert még együtt fogjuk eltölteni az elkövetkezendő 4 évet? Talán... Ki tudja. Az élet nagy kérdéseit soha sem értettem. Miért születik az ember? Hogy a szenvedések végén meghaljon? Ki tudja. Ha meglenne a válasz akkor találnánk még egy idióta kérdést, amire nem lehet válaszolni. Talán egyszer megértem, és okosabb leszek. Soha semmi sem biztos. Ezt az egyet megtanultam. Mindig csak talán. A legfontosabb dolgok talánnal lesznek eldöntve. Talán bejön, talán nem. Ez az igazi esélyegyenlőség. Mostani vágyam már csak az hogy egy biztosat tudjak az életben. Talán megtudom. Talán.......