Nem először mondom ezt. De ezek után már tényleg nem hiszem, hogy van tovább.
Összetörtem. Én, az álmaim, minden. 2 év hull most össze a hátam mögött.
Rosszabbul érzem magam, mint ahogy vártam. Reggel óta erre készültem. És most mégis.
Jól esik leírni. Megosztani valakivel. Barátaim már rég nincsenek. És most már Ő sincs nekem.
Céltalanná vált az életem. Ő volt minden, amit eddig akartam. És most mindről le kell mondjak. Egyenként. 
Nem tudom mihez kezdek ezentúl. Bőgnék. De nem akarok.
Neki is fáj. Tudom jól. Én sajnálom. Nem látom értelmét a dolgoknak. Semminek sem látom értelmét.
Lassan már semmi sincs bennem. Nem tudom, mikor fogom megszokni a gondolatot. Még hetekig minden percben ő fog járni a fejemben. Tudom.
Az írás sorsa még eldől. Így már tényleg be tudnám fejezni. Kérdés, hogy lesz-e hozzá erőm. Senkinek sem kívánom ezt az érzést. Pár szó... És összetörik minden.
szerk.: Tudom nem reális. Tudom hogy döntött, döntöttünk. De én még mindig reménykedem , hogy visszajön hozzám. Egyszer már megtette. Bennem mindeddig megvolt ez az érzés: Összetartozunk.
Nehéz lesz ezekhez hozzászokni. Igazából még most sem hiszem el
