Kínzó szürke falak, lüktetető erek ég-vöröse,
Csontok fehérje s elégett testek bűzlő szene.
Lelkem, e kopár sivatag magas hegyein túl nem terem
Égig érő üveghegyek közt élem magány-életem.
A homok száraz, éget, bár nap nem süt reám,
Enyhet nem adó szélvihar a pokol-magány melegét fújja rám.
Ó, bár esne eső, folyna folyó s virágzana a rét,
Ábránd felhőim ócska sötétjén csak nevetnek rég.
És ha néha mégis, ha néha tán enyhet találok,
Azt hiszem, nem látok mást csak csaló déli bábot.
Mennyit vándoroltam én, vánszorogtam homok parázs-tüzén,
S nem találtam oázist, bármerre kallódva kerestem én.
Csalóka kutak csábítottak, csontból ál-pálmafák,
Hűset kínálva rám dőltek szőke-barna kalyibák.
Ha álmodtam, ha álmodtam, az oly gyönyörű volt,
Arcodat álmodtam, kék eget, alatta szívünk patakja folyt.
