Szinte egész nap csak rá gondolok. Hiányzik. Mellette akarok lenni. Hallani a hangját. Ha mégis hallom, hallgatni akarom egész nap.
Ha elmegyek mellette, rá se nézek. Aztán azért epedek naphosszat, hogy, ha csak egy pillanatra is láthassam. Ha valamiért közel vagyunk, elfordítom a fejem. Pedig nézni akarom. Az arcát, a szemét, az ajkai ívét... örökké.
Oda akarok menni hozzá. Barna szemeibe mondani, hogy hiányzik. Hogy ne menjen el. Maradjon velem. Bocsásson meg. Mert buta voltam. Mert ostobaságokat vágtam a fejéhez. Hogy én sem gondoltam komolyan. Hogy már semmit sem gondolok komolyan. Hogy már semmit sem bánok, csak velem legyen. Nem teszem. Büszkeség? Gyávaság?
Vagy oda akarok menni. Megcsókolni. Ölbe kapni, futni vele mindenki elől, mindenkitől távol, a világ végére, ahol nincs más, csak Ő meg én...
miért ilyen bonyolultak az emberi dolgok ?