Fura volt a tegnap.
Adott egy szerintem nagyszerű esemény.
Budapest Futam.
Csodálatos autók, kiváló időjárás.
Meg a tömeg.
Pedig ezerszer megfogadtam már, hogy nem viszem a családomat ingyenes rendezvényre. Ott összegyűlik a boldog-boldogtalan.
Szóval, elmentünk erre a programra kora délután, egy óra tájban.
Az Astoriánál sétáltunk be a kis körúton. Ahol, a visszaforduló rész volt. Látom, hogy sokan vannak, mondom a kedvesemnek, menjünk kicsit feljebb a Deák tér felé. Találtunk is egy viszonylag kevésbé tömött részt. Örültem, hogy a fiaink legalább látnak valamit.
Felkonferálták Bottast. Juhé, friss futamgyőztes.
Épp csak elindult, durr, a kerítéshez vágódott az összes felnőtt (bocs a kifejezésért) retardált barom.
Nem figyelve senkire, főleg nem a kicsikre. Neki az első sorból kell látnia.
Nincs az az isten, hogy megálljon 50 centivel arrébb, és még úgy is simán átlát a gyerkőcök felett, lévén az alig több, mint egy méteres fiaim nem túl sokat takarnak a kilátásból.
Alig láttam a pipától. Kedvesem nyugtat, el ne küldjem a csába.
Oké, elszívok egy cigit, megnyugszom.
Balu, kissebbik rosszcsontom, mondja elfáradt a lába, le szeretne ülni.
Nem gond, itt a pad. Mire a gyerek helyet foglalná, cirka 3 másodperc, felugrik 2 tahó huszonéves (nem mind az, de ezek ketten tutira) a padra és onnan rohadtul drukkolnak az éppen egy kört (sicc) guruló Ferrariknak.
Nem igazán láttam rajtuk a lelkesedést, mikor kénytelen voltam elmagyarázni nekik, hogy ez történetesen egy ülő alkalmatosság, és véletlenül sem trambulin, szóval ugráljanak már arrébb a búsba.
Kicsit később, mikor az egyenes ági leszármazottjaim is kielégültek vizuálisan, látták a kamionokat, elindultunk haza.
Bennem maradt némi tüske, de a kocsik szépek és jók voltak, DTM forever, a gyerkőcök majdnem mindent láttak, az időjárás kegyes volt.
Ennyi.