Az úgy esett, hogy a régi cicánk után elpakoltuk a fekvőhelyet, szállítókosarakat, tálkákat, egyebet. Persze, rögtön ajánlottak kiscicát, sokat, sok helyről, szívesen - de valahogy nem ment, nem is erőltettük. Néha megálltunk útszélen egy-egy kezes-berregős macsek mellett, aztán ez elég is volt.

Úgy egy év múlva/egy éve már nem fájt annyira mint amennyire hiányzott, úgyhogy megint belevágtunk. Először a kertben felbukkant macsek kicsinyeit próbáltuk magunkhoz édesgetni, de valahogy nem volt az igazi, egy idő után el is tűntek valahova. Úgyhogy ismerősi körből kerítettünk kicsiket, akik aztán rendesen hozzánk is nőttek, mind a kettő.

Igen ám, de a kerti vadócok kikerültek anya szárnyai alól, és egyből más lett a világ... Illetve, inkább ugyanaz: ők eldöntötték, hogy nekik itt jó volt, visszajöttek, maradni akarnak.

Jelen helyzet szerint tehát: bevállaltunk kettőt, etetünk négyet, és azóta ide jár a környékből talán valami nyolc.

...

És akkor feltűnt a kertben a tavalyi anyamacs:

Ennek okán sürgősen gazdát keresünk innen a Dunakanyarból a lentebbi három gézengúznak, csomagban vagy egyenként is:

A kicsik félősek, de kíváncsiak: szaladgálnak és ismerkednek, de ha baj van gyorsabban felérnek a sufni tetejére, mint én a létrán.

Az anyamacska is vihető. Veszett jó egerész, az egyszer biztos: a kicsik kaptak már egértől fölfele mindent, hörcsög vagy patkány (két házzal odébb tehenészet és mező) egyre megy. A kicsik is efféle szellemben vannak nevelve, szóval inkább kerti, mint lakásba való család.
A kerti sünökkel szemben mind mutatják az illő tiszteletet, jó nevelés, volt gyerekszobájuk...