A korábbiakat részben összefoglalva megpróbálom összeszedni egy olyan közepes képességű barkács-napkollektor dolgait, aminek a megépítése nem életcél és beteljesíthetetlen vágyálom egyben, hanem ésszerű keretek között megoldható, megtérülő projekt.

A legkevésbé sem a mindenre kiterjedő, részletes leírásra törekszem, hanem inkább a főbb tervezési szempontok összefoglalására, mégpedig két okból is. Egyrészt aki a szempontok alapján nem képes egy vázlatos tervet összeállítani, az inkább ne fogjon hozzá használati rendszer kiépítéséhez - nyilvánalóan nincs meg az ehhez szükséges barkácstapasztalata, és hiányos, félresikerült munkával bizony nagyobb kárt lehet okozni egy házban, mint amennyi hasznot ettől egyáltalán remélhetünk.

Másik ok, hogy a végső megoldások erősen függenek a körülményektől.

Ugyanakkor azért megemlíteném, hogy semmi igazán extra nincs a kivitelezésben, aki csinált már néhány tartós szabadtéri fa/fémszerkezetet, és van egy kis gyakorlata a csőszerelésben, szigetelőanyagokban, annak ez is menni fog.

Alapként kell egy megfelelő váz, amit azért viszonylag kevés rombolással fel lehet rakni a kinézett, legalább nagyjából dél felé mutató, ca. 30-50% körüli dőlésű helyre. Ennek a váznak illik kibírnia úgy 100kg/m2 súlyt és várhatóan legalább egy évtizedet. A készülék súlya ugyan nem lesz több 30-50 kg/m2-nél, de fontos felkészülni szélre, hóra, esőre.

Természetesen a kinézett helynek is el kell bírnia a készülék súlyát. Ezt azért említem külön, mert a szoci alatt épített házak faanyaga sokszor bizony nem a legjobb: később pedig a könnyebb tetők alá gyengébb vázak is épültek szép számmal. Ha pedig egy komplett tetőszerkezet-csere lenne a fejlesztés ára, akkor...

Fontos, hogy a kinézett helyet kevés életveszéllyel meg lehessen közelíteni. A madárszar csak egy dolog, amit rendszeresen le kell vakarni a készülékről, de ha pl. a fóliás frontoldal mellett döntünk, akkor átlag kétévente fóliacsere van. Pluszban általában ugye mindennel, ami kilóg a tetőből, folyamatos gondok vannak.

Ha helyén van a váz, akkor a dolog nehezén már túl is vagyunk. Fel kell rá építeni egy hőszigetelt, nyitott frontoldalú dobozt. A falaknál vigyázat: hó alatt vagy nedvesség hatására sem szabad vetemedniük. Kell ezen felül két lyuk a csőcsonkoknak, valamint néhány belső vázelem a frontoldal anyagának terheléselosztását segítendő. Más kikötés nem nagyon akad.

A doboz belsejét szigetelni kell: mivel a téli üzem hobbiszinten eleve nem lehet reális cél, néhány centi szigetelés már elegendő, ha a hőtükörként funkcionáló fólia is megvan. Polisztirol is alkalmazható ugyan, de a belső hőmérséklet nyáron bizony száz fok közelébe is felkúszik majd, szóval óvatosan a műanyagokkal. A csőcsonkok kivezetésére is figyeljünk oda, ott se szökjön a meleg.

A következő lépés a csőkígyó beszuszakolása. Itt négy fő szempont van.
- Ha fémmel (tipikusan rézzel) dolgozunk, akkor fémdarabok ráforrasztásával egyszerűen tudjuk növelni a hőátadó felületet. Ha a műanyagot választottuk, akkor erre nincs mód, tehát több cső kell.
- Ügyeljünk a hőtágulásra! A csöveket nem szabad túl mereven rögzíteni, helyet kell hagyni nekik, hogy 'kirugják' magukat.
- A kivezetéseket úgy kell rögzíteni, hogy bírják a fel- és leszerelés terhelését.
- A csőkígyóból egyszerűen le lehessen ereszteni a vizet, ne kelljen kompresszort használni a víztelenítéshez.

Ha eddig megvagyunk, akkor a belső teret vékonyan matt feketére le kell fújni. Fémcsövek esetén a csövet és az extra hőátadókat is. Műanyagot inkább ne: az - ugye??! - eleve fekete, azon a festék csak hőszigetelőnek jó.

A csőkígyó ellenőrzése után a frontoldal befedése következik. Ehhez használhatunk pl. üveget: üveges gyakorlat előny, és aki nem szégyenli az effélét, az menthet príma minőségű ablaküveget a lomtalanításokon. Két réteg kell, és mivel itt eleve nagyobb lesz a súly, erősebb váz és doboz szükségeltetik. Mivel az üveg könnyen törik, a felületet kisebb, könnyebben kezelhető darabokra kell osztani, illetve vigyázni kell a sík szereléssel.

Másik alkalmas anyag a kertészeti PVC-fólia. (A PE nem az igazi! ) Ennek kezelése más, mint az üvegé: rögzítéséhez a peremekre kell szorítani, és nem szabad engedni, hogy egy-egy pontra - tipikusan csavaroknál, szögeknél - túl nagy feszültség essen. A második réteg távolságának megtartásához hajlékony távtartók, pl. műanyaghuzalok kellenek. A terhelés elosztását itt is meg kel osztani, de a precizitással sokkal szabadabban bánhatunk.
Kényes pont, hogy a nyáron felrakott fólia télen nagyon feszül, könnyen szakad: a hideg időben felrakott pedig melegben nagyon belóg. Emellett még az UV védelemel ellátott fóliatípusok is öregszenek, néhány évente cserére szorulnak.

Használhatunk még polikarbonát lemezeket is. Ezek kezelése talán a legegyszerűbb. A terhelés elosztására itt is ugyanúgy figyelni kell, de a szerelés könnyebb, és a precizitással is hasonlóan szabadon bánhatunk, mint a fóliánál. A két réteget itt is távtartókkal kell elválasztanunk egymástól. Hátrány ugyanakkor, hogy itt bizony minden táblát újonan kell megvenni.

Ha mindent átgondoltan és ügyesen csináltunk, akkor van egy többé-kevésbé időjárásálló eszközünk, amit ugyan télen vízteleníteni kell, de ősszel és tavasszal derűs időben nap közben elegendő, nyáron pedig eszement sok melegvizet szolgáltat éveken át.

És a gondjaink javarésze sajnos csak most kezdődik. A melegvíz tipikusan olyan dolog, ami legnagyobb mennyiségben este és reggel kell, amikor a napkollektor még derült égbolt esetén sem üzemel. A napenergiát tehát tárolni, szállítani kell, illetve gondoskodni kell mind a fölösleg eltüntetéséről, mind az esetleg szükségessé váló kiegészítő fűtés megoldásáról. Sajnos a napenergiával kapcsolatos költségek jelentős részét a dolgoknak ezen része adja, és itt nincs pardon - komoly szakismeretek nélkül bizony a cucc orrán-száján keresztül spriccel, ömlik a víz.

A működőképességhez szükséges kiegészítőkről később.