Ugyanolyan reggel volt, mint az összes többi. Hideg, sötét, párás. Kimentem Liához, az ezüst lányka ugyanúgy állt ott, mint bármelyik másik napon. A pára miatt szinte minden ablak nedves volt, ezeket szokott mozdulattal és az ülésen hagyott ronggyal letöröltem. Valamiért már szinte minden nap letakarom az autó szélvédőjét, így legalább az nem volt nedves. Beülve a szokásos látvány, érzés fogad. Enyhe autóillatosító lengi be az utasteret, mellette szinte már vágja az orromat a zordnak ható hűs beltér szaga. Nincs rossz illata, noha 17 éves, sokadik tulaja vagyok, mégsem fogad semmilyen kellemetlen szag. Egyszerű, puritán beltér, a bajuszkapcsoló recseg kicsit ahogy feloltom a fényszórókat. Minden hideg, úgyhogy irányba állítom a meleglevegő útját, előtte már a helyére toltam a slusszkulcsot. Kuplung benyom, 1 klikk, 2 klikk, 3 klikk... Amit nem vehetek el ettől a járműtől, hogy nem okoz neki gondot a reggeli indulás. Azonnal beröccen, és halkan, bár picit nyekeregve járni kezd a motorja. Picit várok, nem sokat, csak épp annyit, hogy kezdjen melegedni a motor, illetve hát, ezen a reggelen a feleségemet is vittem dolgozni.
Ő még szépítgeti magát, egy utolsó fésű vonás, némi parfüm.
Én: Mindened megvan?
Ő: Meg!
Én: Akkor induljunk, még kaját kell vennem.
Eddig a pillanatig eltelt annyi idő, hogy az autóba beszállva már valamellyest kellemesebb az idő. Belövöm bluetooth-on a kötelező reggeli zsivalyt, halkan szól. Most még zavarna, ha hangos lenne. Vissza kiszállok miközben a feleségem elhelyezkedik a jobbegyben, a kaput nem nyitottam ki. Vissza szállva újra a kuplungra helyezem a lábam, majd egy könnyed egyes fokozatot választva megindítom az autót ki a kapun. Nem kéreti magát, már már fürgén ugrik ki a kapun keresztül az utcára. Mélyet húzok a kéziféken, azt a fránya kaput vissza is kell zárni. Ám ezután kezdetét veheti a napi első 20 perces utam. Legurulok üresben az utcánkból, szétnézve az út végén kigurulok a főútra.
Tök üres a terep, a lámpák fényében csak némi ködöt látok, bár az is lehet, hogy a korán begyújtott fűtőtestekből áradó füst az. Talán mindkettő. Szeretek ilyenkor vezetni. Erdős területen hajtok szinte végig, faluból városig. Folyamatos figyelmet igényel, mégis valahol ez nyugtat. Szinte senki, szinte semmi, csak én és Lia vágjuk keresztül a sötétséget a fényszóró enyhén sárgás de annál élesebb fényével. Itt-ott villan néhány szempár, de a fák és a bokrok közül. Az út csillog a nedvességtől, a fák komoran bámulnak felém. Nincs zavaró tényező.
8 perc telt el, szokott kanyart elérve picit rágyorsítok, lökök a váltón egy 5. fokozatot, innen beláthatóbb, egyenesebb szakasz következik, de nem taposom neki. Nem szabad. Laza 60-as tempóval haladok, szinte enyém az út, előttem olyan 200 méterre halad egy másik autó, ő sem haladhat gyorsabban, hisz nem csökken, de nem is nől közöttünk a távolság. Az ő útja épp annyira zavartalan mint az enyém. Egyenletes a haladása, kanyarokat ahogy én is motorfékkel abszolválhatja, hisz nem látom felvillanni a féklámpáit. Újabb egyenes szakasz, a távolba feltűnik 2 másik jármű, motorosan leoltják a távolsági fényszóróikat, előttem haladó sofőr társ is, aztán én is.
Nem értem mi történt.
Noha vakít a fényszórójuk nem veszem le a szemem az útról, még a gázról is elveszem a lábam, biztos ami biztos. Mikor egy autónyi távolságra ér a szembe sávban érkező két autó az én sebességem meg közel 50-ig csökken, az én sávomba egyszer csak valami felkapja a fejét és felém fordul. Villan egy smaragdszín szempár. Csattanás.
Én: b####szdmeeeeeeeeg!
Egy koromfekete macska. Az isten háta mögött kettővel, lakatlan területen, az én sávom közepén. Nem észleltem, nem láttam bármennyire éberen is kémleltem az utat. Egy másodperc alatt bukkant fel a látómezőmben észlelhetően, elkerülhetetlenül. Az előttem haladó autó szintén semmilyen okot nem adott arra, hogy számítsak erre a találkozásra. Szembe érkezők látszólag észre sem vették mitörtént, a visszapillantóra kapva a tekintetem annyit látok az ő fényszórójuk fényébe, hogy a csattanás eredménye azonnali.
Az autóm továbbhalad, nem tudom ilyenkor mit kell tenni. Néma csend telepszik fél percre a kocsira, pedig előtte még az aznapi teendőket tárgyaltuk a feleségemmel. Ő töri meg a csendet, jelzi felém, hogy nem látta, hogy ott van. Én sem. Nem érzem jól magam, még kicsit örlődök is, látnom kellett volna? Nem figyeltem eléggé? De úgy bukkant fel, hogy tudom, nem tudtam volna megállni, rángatni a kormányt meg nem tudtam. Balra érkező kocsik, jobbra árok. Vissza kellett volna mennem? Mit tehettem volna?
Hazafele ismét érzem a gyomromban a rosszat ahogy elhaladok ott ahol történt minden. Nincs ott semmi. Semmilyen nyom. Nem érzem jól magam...
