Csöng a telefon, hívnak egy alapítványtól. Vak gyerekek, borzasztó helyzetben vannak, gyakorlatilag már ennivalóra kérnek tőlünk pénzt. Az állam felére csökkentette a támogatást, biztos hallott róla, Balog úr. Öt-, tíz- vagy húszezer forintos segítséget tudunk adni. Ez utóbbit vagy tízszer elmondja, az előtte lévő részeket is ötször-ötször.

Mondom, hogy küldjenek nekem valamit, amiből kiderül, hogy kik ők, mik ők, szeretném látni, érteni a dolgot, mielőtt pénzt adunk. Igen, pontosan azért, mert minálunk nagy divatja van az alapítványokon keresztüli visszaéléseknek is, és ha valamit nem szeretnék, akkor valakinek az új A8-asát gyarapítani vak gyerekekre való hivatkozással.

Az illető csak mondja, mondja a fenti mondatokat. Hiába mondom, hogy már elsőre is értettem, küldjön valamit, bármit. Oda már el sem jutok, hogy email címet mondjak. Mondom neki, hogy akkor meglátjuk, hogy mit tehetünk, szívesen segítünk. Erre a "meglátjuk.." részre azt mondja, köszönik szépen, és búcsúzik...

...megpróbálom még kétszer értésére adni, hogy ha meg tudom nézni, hogy kikről, miről van szó, akkor szívesen segítünk. Nem segít, viszlát, ennyi.

Rohadt dühös vagyok! Hogy a büdös túróba várhatja el tőlem valaki, hogy mindennemű infó nélkül pénzt adjak?! Miért nem segít engem abban, hogy ezt megtegyem? Miért bűn kérdezni? Olyan érzésem van, mint amikor az éhezésre hivatkozó hajléktalannak kaját adnék, ő meg hozzámvágja a szendvicset, hogy mégis mi a francot kezdjen ezzel...

...hát, "kapja be".