Az elmúlt közel 10 évemet végig párkapcsolatban éltem. Összesen két csodálatos nővel, amiből az első még egyetem elején indult és tartott 6+ évig. Ő volt P. Utána jött T, összesen 3 évig.

Az első kapcsolatom P-vel nagyon jól, ugyanakkor nehezen indult, mert kísértett egy korábbi, gimnázium végi - beteljesületlen - szerelmem (B, legyen neve mindenkinek). Rettenetes volt aztán az első elválás 6 évvel később P-től, annyira, hogy hiába jöttem össze T-vel, szenvedtem, nem tudtam magam átadni a boldogságnak. Pedig T rettenetesen szerelmes volt, addigra ő sokat szenvedett, keresett, próbált már életében, és egyértelműen úgy érezte, hogy élete párját találta meg bennem. Rám is elemi erővel hatott, egy eljegyzést bontottam fel miatta. Mégis, az, hogy nem tudtam elszakadni a korábbi kapcsolatomtól érzelmileg, végül, hosszútávon megpecsételte ezt a kapcsolatot is.

Most lett vége, 1 hónapja kb. Azóta fogytam 4 kilót, soha nem alszom többet 6 óránál (mindig aludtam kilenc órát korábban, ha tehettem, kell ennyi nekem), görcs vagyok non-stop, nem tudok kilazulni. A P-vel való hosszas, nehéz, szenvedős és mindenkit kicsináló elválás teljesen kiölte belőlem az érzelmeket. Tudtam, hogy szeretem T-t, tudtam, hogy fantasztikus volt vele és lehet még ilyen, ott volt nekem és valahogy üres voltam. Kiöltem magam mellől, lassan, de ''módszeresen'' (nem állt szándékomban).

T éveken keresztül szerelmes volt belém, várt rám, eltűrt mindent, azt is, hogy visszatértem P-hez. Ilyen szerelem nincs sok, ennyit nem néz el az embernek senki.

Hogy mi mozdított ki az apátiából? A szakítás. Igaz, már előtte is kezdett visszajönni az érzés, és a felismerés, hogy bár T sok tekintetben nehéz természet, de szeretem, szeretném minden időmet vele tölteni. De T-ből elmúlt minden, ismerem, nagyon határozott, esélyem sincs már.

Rájöttem, hogy nagyon rosszul szerveztem az életem, nagyon rossz volt a hozzáállásom az emberekhez, az élethez, a boldogsághoz, a dolgok fontosságához. Teljesen világos most, nem is értem már többet, hogy miért úgy viselkedtem, ahogy. És rettenetesen szeretem T-t. A páromat vesztettem el magamból. Jó parti vagyok, normálisan nézek ki, cégem van, kocsim van, értelmes vagyok, kedves vagyok, biztos lesz társam idővel.

De nem szeretnék. T-t szeretem, az összes hibájával. Mellette szeretnék ébredni, őt ölelni, vele megosztani minden élményemet. És csak figyelni, nézni, boldognak lenni mellette, vele, és ami a legfontosabb, őt is boldoggá tenni. Mert tudom, képes vagyok rá. Képes voltam. És vagyok is, megint. Ő végleg túl van rajtam, hacsak 60+ évesen nem botlunk egymásba, nem leszünk már együtt. Pedig nekem ő kell, nem egy, az ő hibáit nem hordozó ''optimális'' nő.

.

Mi a tanulság számomra? Egyrészt, nyilván tanultam a hibáimból. Nagyon sok nagyon rossz döntést hoztam (leginkább nem hoztam döntést). Két csodálatos nővel ajándékozott meg az élet és egyiket sem tudtam megtartani, főleg T-vel szemben követtem el rengeteg hibát. Ahogy ő éveken keresztül úgy érezte, én vagyok az ő élete párja, én pedig féltem átadni magam ennek az érzésnek, úgy most ezt visszakapom kamatostul. Nagyon sok baj volt a kapcsolatunkkal a végén, azok bármelyike eleve kizáró ok egy kapcsolatnál. De, ezeknek előzményei voltak, ezek ''csak'' következmények voltak. TUDOM, hogy ő a párom, ezért azt is tudom, hogy ezeket meg tudtuk volna oldani.

Mi az általános tanulság? Amikor P-vel összejöttünk, B hiányzott. Amikor T-vel összejöttem, P hiányzott. Most, hogy T szakított velem, ő hiányzik. Ha példát kellene hozni a totál elcseszett időzítésre, hozzáállásra, akkor ez az. Ez a 10 év egy folyamat volt, amit lehetett volna végig boldogan élni, átadva magamat az aktuális érzéseknek. Helyette folyamatosan behúzott kézifékkel léteztem.

Nem szabad várni a boldogságra, és nem szabad félni a boldogtalanságtól. Mert a boldogság sokkal jobban rajtunk múlik, mint a külső körülményeken. Ez a 10 év egy bölcsebb embernek sokkal több boldogságot hozott volna (így sem panaszkodhatok, nem arról van szó). Fejest kell ugrani, meg kell ragadni a boldogságot, amikor melléd szegődik. Ha hagyod elmenni, mert félsz a fájdalomtól, boldog sem leszel soha. És másoknak sem tudsz adni. Pedig alig létezik az életben win-win szituáció.

There is no destination to happiness. Happiness is the road.