Évek óta kocsival járok mindenhova.
Mindig találok indokot, hogy még a viszonylag kis távolságokat is autóval tegyem meg: most szép, magassarkú cipőben megyek, ami nem alkalmas hosszútávgyaloglásra...most hőség van, inkább 5 perc klimatizált zenehallgatás, mint 25 perc az olvadó aszfalton...stb. Az aduász: sietni kell!
Történt egy szép szombati reggelen, hogy elhatároztam, mielőtt elcsökevényesednek jobb sorsra érdemes lábacskáim, gyalog jövök haza munkából. Végigálltam a délelőttöt, aztán ahelyett, hogy lerogytam volna a volán mögé, hogy 7 perc múlva otthon, a házunk előtt kipihenten pattanjak ki, nekivágtam a nagy útnak. A kengyelfutó gyalogkakukkot megszégyenítő iramban elindultam hazafelé, direkt más útvonalat választva, mint amerre kocsival szoktam járni. Szép, családi házas utcák, madárcsicsergés, idill. Útban a piac felé, egy kiló szomolyai cseresznye és egy sárgadinnye súlyát latolgatva, gondoltam, egy saláta is belefér – karjaim és kecses kacsóim túlterhelés következtében való leszakadása nélkül.
Útkereszteződéshez közeledve észrevettem a behajtani tilos táblát, amit – valami útjavítás ürügyén – hangsúlyossá tettek egy forgalom elől elzárt terület, vagy valami hasonló jelzéssel. És itt kapcsolt be csodálatos agyam fürge GP esze. Bámulatos! A pillanat törtrésze alatt megtervezte a kikerülő útvonalat. Oké, tehát jobbra fordulok, az nem egyirányú...Még mielőtt a fékre léptem volna, a sebváltó után matatva, bevillant, hogy de hát...nahát!
Gyalogkakukk lecövekelt a stoptáblánál és röhögött. Végig, a piac felé félúton.