2021. május 15., szombat

Gyorskeresés

Nyakkendős temetés

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

2009. december 22. Karácsony előtti hangulat, temető, hideg, metsző, hópelyhes szélfúvás és életem legborzasztóbb, legmegdöbbentőbb, leginkább titkolni való, szégyenletes...hmm...nevetése.

Asbestos gelos = visszafojthatatlan nevetés; görög kifejezés, Homérosz Iliászából.

Volt kolléganőm mamájának temetésén történt. Én nem ismertem őt közelebbről, de mégis elmentem részvétet nyilvánítani a kolléganőkkel együtt; így illik, ugyebár.

A temető nyitott ravatalozójában rettentően hideg volt. Jobban süvített a szél, mint mikor Dimitrij Lénáról mesélt...
Mivel polgári szertartás volt, nem pap, hanem egy nyakkendős úriember szónokolt, de olyan stílusban, mintha egy leltárjegyzéket olvasna fel:
- Szeretett halottunkat gyászolja fia, lánya, unokái...nemcsak szerető családanya, hanem...kiváló tulajdonságai...múlhatatlan érdemei...mint a H.szövetkezet elnök asszonya, szocialista kiváló dolgozója...mely szövetkezet a Szovjetunióba is exportált...bla bla bla...

Mire befejezte a beszédet, már mindenki tűkön ült, vagy mint mi is, állt.

Aztán végre elindult a jó nép a sírhely irányába; meglehetősen hosszú, kacskaringós menet volt, sokan jöttek el a nagyasszonyt búcsúztatni.
A sor végén baktattam Éva kolléganőmmel, aki megjegyezte:
- Te, figyelted, miket halandzsázott össze az a nyakkendős pali...?
- Hát, fura volt.
- Én még ennyi badarságot nem hallottam temetésen.
- Aha - mondtam, oda se figyelve, morcosan, a fagyos göröngyökön botorkálva, egy forró fürdőre vágyva...
- Még ilyet...! Mit is mondott ? Hova exportált a szövetkezet?
- Hát, a Szovjetunióba! - feleltem fogvacogva, eléggé fancsali képet vágva. És ekkor egymásra néztünk.
Először csak kuncogni kezdtem, aztán látva Éva döbbent tekintetét, kirobbant belőlem az a bizonyos visszafojthatatlan nevetés.
Két lépés után, egymásba karolva, röhögve botladoztunk tovább.
- Te hülye, hagyd már abba! - szólt Éva, mire csak még jobban begerjedtem, de ő se tudta visszafogni magát.

Közben megállt a menet a sírnál, mi egy kicsit lemaradtunk, felhajtott kabátgallérunkat arcunkhoz fogva álltunk, egymásba kapaszkodva.
Észrevettük, hogy egyesek feltűnően méregetnek minket, mire Éva:
- Te, ezek azt hiszik, hogy sírunk!
Ez volt a végszó, ami egy újabb, még inkább visszafojthatatlan nevetési hullámot indított.
Odalépett hozzánk Móni, s szemöldökét ráncolva, gyanakodva fürkészni kezdte kettősünket:
- Mi van? Mi van?
Egy hangot se bírtunk kinyögni. Erre Móni, láthatólag megkönnyebbülve, hogy sírásról szó sincs, rákezdte: de hülyék vagytok, hagyjátok már abba...! De ő se bírta sokáig, s mire odaért még három kolléganő, már belőle is kirobbant, ellenállhatatlanul, az őrület.
A többiek is beszálltak, így már egyre cikibb volt az egész szitu; röhögő banda a sírok közt... Még szerencse, hogy tél volt, a sáljaink jól jöttek...

Másnap szégyelltük magunkat rendesen, de azóta, ha Éva morcosan morgolódik, csak annyit mondok: te- me- tééé...!

Hozzászólások

(#1) Vakegérke


Vakegérke
veterán

Bár szomorúak a körülmények, a szitut elképzelve én is jót röhögtem. :K

Remélem, az elhunyt megbocsájt.

Szép szolidan, szép szolidan, elvégre nem vagyunk otromba állatok... (KFT) Birodalmi Szóvivő és Békenagykövet (:L topic)

(#2) moonlight115 válasza Vakegérke (#1) üzenetére


moonlight115
tag

Azt én is remélem..... :)
Történt már veled is hasonló ?

"Holdfényszonátának összedőlt a könyvespolca, mert bétóven sors szimfóniát rakott rá..." /by old rocker/

(#3) máyköl


máyköl
veterán

Huh basszus de kellemetlen.
A legrosszabb, mikor marhára kell röhögnöd, de nem lehet.

(#4) Vakegérke válasza moonlight115 (#2) üzenetére


Vakegérke
veterán

Nem.

Semmiféle rendezvényre nem megyek el, amely személy szerint nem érint, vagy egyszerűen nem akarok ott lenni.

Van ám egy ragyogó írás, íme.
Megért volna pár szót, de valahogy nem vitt rá a lélek. A lényeg az, hogy a házaspár férfitagja helyében megvétóztam volna az ünnepséget.

Szép szolidan, szép szolidan, elvégre nem vagyunk otromba állatok... (KFT) Birodalmi Szóvivő és Békenagykövet (:L topic)

(#5) moonlight115 válasza Vakegérke (#4) üzenetére


moonlight115
tag

A visszafojthatatlan nevetésre gondoltam.....biztos te is átélted már, mikor nem szabad, de KELL...... :)

Olvastam azt az írást, egyetértek.

"Holdfényszonátának összedőlt a könyvespolca, mert bétóven sors szimfóniát rakott rá..." /by old rocker/

(#6) Vakegérke válasza moonlight115 (#5) üzenetére


Vakegérke
veterán

Ja, persze. Volt rá példa. Hányingert szimuláltam, és elrohantam. :K

Szép szolidan, szép szolidan, elvégre nem vagyunk otromba állatok... (KFT) Birodalmi Szóvivő és Békenagykövet (:L topic)

(#7) moonlight115 válasza Vakegérke (#6) üzenetére


moonlight115
tag

:)) :C

"Holdfényszonátának összedőlt a könyvespolca, mert bétóven sors szimfóniát rakott rá..." /by old rocker/

(#8) old rocker


old rocker
veterán

Nem rossz írás, érdemes volna egy nagyobb lélegzetűbe belefogni.

A temetéssel kapcsolatban nekem két benyomásom van: vagy a mély megrendülés, vagy a képmutatás miatt érzett düh.

A mély megrendülést először akkor éreztem, amikor édesapámat egy autóbaleset következtében elvesztettem.
A szüleim 10 éves koromban elváltak; szerencsére apámmal maradhattam. Az öregem több volt, mint szülő: ő volt a legjobb barátom is. Ha valamit fel lehet neki róni, talán az, hogy túlságosan is "rámtelepedett", igyekezett széltől-fagytól óvni. Emiatt bizonyos mértékig talán kicsit önállótlanná váltam - helyesebben megszoktam, hogy apuka a "hátam mögött áll".
Ennek köszönhetően 23 évesen úgy éreztem, vége a világnak. Többen voltak az ismerősök között - utólag mesélték - akiknek a megdöbbenés mellett az volt az első gondolatuk: és mi lesz a "kisMiklóssal"? Mert mi ketten képviseltük sokak szemében az apa-fiú egymásra utaltság oltári mintaképét.
A temetés napján az első érzés mégis a harag, a frusztráltság volt. Mivel apámat Kiskunhalas közelében érte a baleset és a halasi kórházban halt meg két nappal később, szentségtörésnek éreztem, hogy a holttestét hazahozassam vonattal. Amellett az özvegye soltvadkerti volt. Apám a nevelésemnek szentelte az életét: a válóper után volt egy próbálkozása, de a nő azt mondta egy idő után: vagy ő, vagy én. Neki kellett mennie.
Voltak persze rövidebb intermezzók az életében, de ezek a körülmények miatt - amibe beletartoztam én is - hamar felmorzsolódtak. 22 éves lettem, amikor megkérdezte, kikérte a véleményem: mit szólnék, ha újra megnősülne... "Tudod, fiam, már nem is annyira a nő, mint az hiányzik, hogy este, amikor hazamegyek, valaki elém tegyen egy tányér meleg levest..."
54 éves volt akkor; nem tudom, mi volt az öregem titka, de csípték a fiatalabb nők. Nem a vagyoni helyzete miatt, az tutti... A kiszemelt jövendőbeli 15 évvel volt nála fiatalabb és én örültem, hogy az öregem 13 év hányódás után révbe ért. Az örömöm 3 hónapig tartott.
Akkoriban Algyőn voltam forgalmista; pénztárvizsgáló kollégák hozták a hírt, Miklós, te nem tudod? Édesapádat súlyos baleset érte az autóval, eltörött a nyakcsigolyája. Apám megtiltotta, hogy szóljanak nekem; valami végig nem gondolt féltésből, hiszen az örökkévalóságig nem maradhatott volna titokban.
Hajnalban érkeztem meg éjszakai tehervonatokkal Halasra, hogy utoljára még beszélhessek vele. A szeméből folyt a könny, úgy mondta: "Kisfiam, bárki bármit mond majd neked, én nem bántam meg semmit, mert legalább most, ebben a három hónapban igazán éltem."
Ezek után fel sem merült bennem, hogy ne ott temettessem el. Aztán a temetés napján a rokonaim nekem estek, miért pont ott temettetem el?! Halas mindenkinek kiesik a közlekedési útvonalából... Dühös voltam, de lett még rosszabb is.
A papot kifejezetten megkértem, ne építse bele a beszédébe a szokásos lélektépést.
De egy mondatot csak beleszőtt: "Amikor elindult azon a végzetes úton kis családjához ..." Ez volt az a pillanat, amikor félig hangosan feljajdulva leroskadtam a ravatal melletti székre; onnan kezdve már nem bírtam mást, csak bőgni és reszkető kézzel egyik cigarettáról a másikra gyújtani. Aztán álltam kint a ravatalozó előtt és úgy éreztem, az agyamban megpattan egy ér az ambivalenciától: a májusi fű szinte szemmel láthatóan nőtt, minden zöldellt, a madarak énekeltek, az élet kézzel foghatóan ment tovább, csak az én apám élete szakadt meg.
Akiknek örültem, ott volt néhány tanfolyamtársam, akik nagyon tisztelték apámat. (Erről írtam az egyik vasutas-kori történetemben.) Ugyanakkor a gyászolók között döbbenten fedeztem fel anyámat: nem értettem, ő mi a fenét keres itt?
A temetést megelőző, nagynénéimmel, mostoha nagyanyámmal folytatott vita arra késztetett, hogy teljesen elszeparálódjak a rokonaimtól. Amikor kihozták a koporsót, sírva borultam tanfolyamtársam, barátom vállára: "Gyerekek... ugye ... ugye nem igaz?"
Akkor hallottam meg a vitát. A fojtott suskust arról, kinek illene a "kisMiklóssal" menni legelöl, a koporsó után... Margitnak, mert mégiscsak ő a volt felesége... (Az özvegy kisebb sérülésekkel és idegösszeroppanással a kórházban feküdt.) igazi vesztes én vagyok, nem pedig ti!
Aztán megindult a menet a sír felé. Én mentem egyedül a koporsó mögött; nagyanyám mellém lépett és belém karolt, de egy ingerült mozdulattal leráztam a kezét.

Azóta gyakorlatilag megszakadt a kapcsolatom a rokonaimmal.

Szóval egy temetésen mély gyászt, képmutatást, haragot és néha groteszk vidámságot is lehet találni. Temetkezési vállalkozónál mesélték, a szertartást intéző özvegy megkérdezte: Tessék mondani, mikor illik elájulni?

Szintén a halasi temetőben, egy nyugdíjas mozdonyvezető temetésekor éreztem később a felemás érzést: gyásszal vegyes haragot. Akkor is éreztem, egy gyászszertartás mennyire alkalmas a talmi demonstrációra. Még arról az oldalról is, ahonnan az ember nem várná.
Az hagyján, hogy a kántor vagy ki a fittyfene időnként rázendített: körülvettek éééééngeeeeeeeem a haláááál kííííííííííííííííííííííínnnnnnyyyyyyyyyyyyyyyyaaaajiiiiiiiiiiiii; de amikor megláttam a papot...
A pap 40 év körüli, úiemberes-ezüstösen őszülő fazon volt. Félhosszú, hullámos haját a füle mellett hátrafelé fésülte; stólája hanyag eleganciával volt a nyaka köré dobva. Leginkább Oscar Wilde-ra, vagy egy impresszionista festőre emlékeztetett. Gyászbeszédének egy része inkább önfényezés volt, ilyeneket szólott: "Amikor Szanyi testvérem (az elhunyt) megkért, hogy fáradjak be hozzá a kórházba..." stb.
Hát, én azon a temetésen leginkább dühöt éreztem: 1. Mi az anyád 3.14csájáért lettél pap, ha neked ez fáradtság? 2. Mi a cél egy temetésen? Vigasztalni a hozzátartozókat, vagy utoljára még meggyötörni őket lelkileg? Mert én a kántáló atyafit legszívesebben úgy fejbeb@sztam volna egy ásóval, hogy körülvegyék a halál kínjai...

Szóval, olvasva a sztoridat, összegezve a saját tapasztalataimat, ezért rendelkeztem én már korábban úgy, hogy az urnámat rakják bele a Land Roveres hátizsákomba és rakják el a cuccaim közé, a szekrény mélyére ... rajtam, vagy velem kapcsolatban ne siránkozzanak, ne röhögjenek és ne bosszankodjanak egy temetőben.

A windows rendszerű telefonok a microsoftnak köszönhetően lassan az enyészet útjára lépnek

(#9) geprombolo


geprombolo
senior tag

Másod nagybátyám temetésén röhögtünk így az asszonnyal, fuldokoltunk, ráadásul sál sem volt. Csóró azt kérte még életében, hogy pár szóval legyen elintézve és NE legyen pap! Erre pap temette és sokat beszélt, méltatva érdemeit stb. Olyanokat is mondott, ami nem felel meg a valóságnak, hát persze hogy röhögtünk! Más meg sírt. :)) :O
Jó írás, ;] szép ;] emlékeket idézett fel. :C

A Galaktikus Pingvinbirodalom Uralkodója és a Káosz Birodalmi Pingvinalakulat tagja. Játszani és játszani hagyni! cmd: Ping Win! :L topic mindörökké!

(#10) moonlight115 válasza old rocker (#8) üzenetére


moonlight115
tag

Hozzászólásodat olvasva bennem is felmerült, vajon miért van az, hogy egyesek szinte imádnak temetésre járni, még olyan emberek temetésére is elmennek, akiket alig ismertek, semmi közük nem volt hozzá. Nekem se kellett volna ezen a " röhögősön " ott lenni.

Az ilyen szertartás általában színjáték, amatőr színészekkel. Aki igazán megrendült, az nyilván a pokolba kívánja őket.

Persze, azzal is lehet dicsekedni, hogy hűűű, mennyien voltak az XY temetésén......mintha ez bármit is számítana..... A saját temetésemen ( ami hozzád hasonlóan, soha nem lesz ), nagyívben tennék rá, ki jön el és ki nem.:-)

Eszembe jutott egy közeli rokon temetése. A toron, ami egy kétszobás lakásban volt megtartva, akkora tömeg volt, még az előszobában is ott sorakoztak a " megrendült " ismerősök, mozogni alig lehetett tőlük. Az elhunyt felesége meg mérgelődött : Inkább életében jöttek volna ide, hosszan tartó betegsége idején, néha meglátogatni az öreget.

Örülök, hogy tetszett a sztorim, viccesnek szántam, de hát kiben mit vált ki.....

"Holdfényszonátának összedőlt a könyvespolca, mert bétóven sors szimfóniát rakott rá..." /by old rocker/

További hozzászólások megtekintése...
Copyright © 2000-2021 PROHARDVER Informatikai Kft.