Egypercesek a naplómból - „6 percre”
2022.03.22. Utazásaim során néha eljutok az egyik legszebb tóhoz, amit valaha láttam. Utazásoknak hívom, de valójában ez munka. Utazásoknak hívom, mert így élem meg. Mert eldöntöttem magamban, hogy így fogom megélni. Jó zenéket és érdekes beszélgetéseket hallgatni közben a rádióban, sosem látott új házakat, életkép pillanatokat megfigyelni, amik mellett elmentem már vagy ezerszer. És mindig látok valami újat. Mindig. És sohasem ugyanazt. Egy pikniket egy kertben egy boldogan nevető családdal, vagy épp két kismadarat, ahogy egy háztetőn veszekszenek egy nemrég zsákmányolt kenyérdarabon. Pár másodpercre látom csak ezeket az „ajándék” pillanatokat mindig. De ez bőven elég ahhoz, hogy beleégjenek az agyamba, az emlékeimbe. Örökre. Sosem feledve őket. Sok mindenre van időm utazásaim során. Az egyik legszebb, de legnehezebb (hívhatjuk feladatnak is) önismeretet tartani. Hogy hová jutottam eddigi életemben. Hogy jól élek e, hogy jó ember vagyok e…
Szóval ma ismét eljutottam a tóhóhoz. Fiatalon kétszer is nyaraltam itt. Sajnos, az életem úgy hozta, hogy csak kétszer. Pedig nem is lakom messze tőle. De valahogy mégsem tudok eljutni hozzá. Ma, és máskor is, addig nem megyek el onnan, míg a kezemet bele nem teszem a vízbe, megsimogatva azt. Kellemesen hideg volt. Ma, volt egy kis időm is, így leültem a parton egy padra. Így, ilyen idősen arra is rájöttem, hogy a szemben lévő (kissé balra) Tihanyi félszigetet még sosem néztem meg jobban. És mást sem. A parti köveket, a kis halakat köztük, ahogy boldogan cikáznak versenyt egymással, a bokrokat, a fákat. Egy bogár görgetett valamit maga elött a köves úton, kicsit küszködve, ahogy lenéztem magam elé lépteim közben. Megvártam, míg biztonságba ér vele, 1 percig tartott….
Isteni idő volt. Kellemes enyhe szél, meleg és csend. Szinte nyomasztó csend. Szürreális csend a város után. És mégis, ebben az isteni időben a parton senki. Egyedül voltam. Sosem voltam még ennyire „egyedül” a parton, mint ma. Annyira mélyen megérintett, amit ma ott éreztem, hogy meg akartam örökíteni. Magamnak. Másnak. Az utókornak. Azt a békességet. Azt a boldogságot. De ahogy elővettem a telefont, rájöttem valamire. Rájöttem valamire, ami szinte mellbe vágott. Hiába veszem videóra vagy fényképezem le az egész nyugodt és békességgel telt partot, ha….. nincs kivel megosszam. A felismerés, hogy tényleg nem tudom megosztani erre érdemes emberekkel, fájdalmas volt. - Basszus, tényleg nem tudom kinek átküldeni? - Futott át az agyamon a gondolat. - És tényleg. Nem. Családom nincs, feleség, gyerekek szintén nincsenek. Barátaim (igaziak) szintén régóta nincsenek. A haverok? Hát, ők erre nem érdemesek. Nekik nem menne át az „üzenet”. Amit pedig mindenképp át akartam adni…valakinek. Így hát leültem pár percre. Nézve a vizet. Érezve a szelet. Hallgatva a madarakat, és közben keserédesen mosolyogva. Boldognak érezvén magam.
És néha, ha az istenek is úgy akarják, boldog lehetek. Hat percre. [link]
)
