Régebben, fiatalkoromban, sokat bennragadtam a liftben. Egy tízemeletesben laktunk, a nyolcadikon, évekig. Szóval nagyon sokszor, megszámolni nem tudom. De ott és akkor soha nem ijedtem meg, illetve nem gondoltam a szituációval kapcsolatos ijesztő dolgokra. Ma viszont eszembe jutottak.

Peti barátommal mentünk épp valahova, mikor ezt az ominózus liftet kellett használjuk. A beszállásnál semmi gond nem volt, elindult szépen. Aztán elkezdte. Elment a kijelzőn a szám, össze vissza kezdett fel és lemenni, 3.-ról -1.-re, zakatolt, kattogott, éreztem, hogy nem is a szinteken áll meg, hanem valahol köztük. És a sebesség is mintha gyorsabb lett volt. Szerencsére működött mindenhol a vészfék vagy vészkampók, éreztem, hogy a lift "akaratán" kívül áll meg mindig. Peti barátomnál volt telefon (az enyém a kocsiban maradt), és így tudtuk hívni a kiírt segélyszámot. De sejtettük, hogy ez nem 10 perc lesz. Ekkor kezdtem el jobban megnézni belülről a helységet. Hát minden tiszteletem a mérnököknek, mert itt bizony nem fújt át a szél, sőt semmilyen nyoma nem volt annak, hogy ki és be engedné a levegőt a fal, az ajtó. Nem is engedte.

Egy hasonló liftbe ragadtunk be, modern, teljesen zárt, sehol egy lyuk vagy szellőző. Sehol nem talált be rajta a levegő. Korlátozottan lehetett hallani kintről az emberek hangját.

Kb 20 perc után, mikor már kezdett folyni rólunk a víz, és kezdett érezhetően melegebb lenni, elkezdtem gondolkozni azon, hogy mit is tanultam erről az iskolában, vagy akárhol. Mármint a levegőről, az oxigénmennyiségről, a széndioxid sűrűségéről. Nem vagyok klausztrofóbiás, pánikba sem estem, csak egyszerűen rájöttem, hogy nem tudok erről semmit, és akármikor bajba kerülhet az ember. És mint mindenki, én is azt gondoltam persze, hogy velem ilyen úgysem történhet. A józan ész határain belül persze tudtam jól, hogy rövidesen kiszabadítanak minket, mégis egy nagyon kicsit kellemetlen volt a tehetetlenség, a tudatlanság.

Fél óra elteltével hallottuk, hogy "kotoncol" kint a szerelő, próbálja kinyitni az ajtót, sikertelenül. Majd vezérelni igyekszik, megint elkezdett a lift önálló életet élni erre az akciójára, mentünk fel s le, döcögősen, össze vissza. Egyenlőre a lift győzni látszott, én már azon voltam, hogy elkezdem lassan figyelni a jeleket, hogy mikor kevés az oxigén.

Később a neten ilyesmi leírásokat találtam: Egy ember egy nap alatt kb 9 m3 levegőt szív be. A levegő 21%-a oxigén. Tehát naponta kb 1,89m3 oxigén használunk el. Ha azonban a levegő oxigéntartalma 17% alá csökken, az már halálos, tehát nem lehet az összes oxigént elhasználni. A lift kb. 4*2*2 méteres volt, tehát 16 m3 levegő, ebben 3.36 m3 oxigén van kb... és ketten voltunk egy alig szellőztetett liftben.....izzadva, még viccelődve.....az oxigén fogyóban, a széndioxid meg szaporodik....

Negyven perc után kétszer is lementünk a -1. szintre, ahol kicsit kinyílt a belső dupla ajtó, maga mögött megmutatva a kinti dupla ajtót. És végre fentről a 4 ajtó közül egy kis friss levegő tódult be...iszonyat jó volt, friss, hűvös, éltető. Peti barátomban hirtelen előjött a "mérnök" és meglátott fent egy elhúzható karszerűséget. Addig piszkáltuk, amíg egyszer csak kinyílt az ajtó, 15-20 centivel feljebb a szintjénél. Öt másodpercig nem is tudtuk, hogy most mi van. Aztán magunkhoz tértünk, és már ugrottunk is ki ezerrel. A szerelő meg 3 emelettel feljebb kínlódott még mindig, nem is sejtve, hogy kiszabadultunk. Egy óra múlva, dolgunk végeztével ismét azon ház előtt mentünk el, ahol beszorultunk, épp jött ki a szerelő valakivel, akinek bőszen és csodálkozó arccal mondogatta: "ezt ő nem érti, nem érti, ki volt a liftben, hová tü...." ennyit hallottunk fél füllel. Hát legyen talány neki, hogy hová tűntek a beragadt utasok . És ezek szerint még egy órát majdnem bent kellett volna lennünk, mielőtt ki szabadított volna minket. Bizonyosan jól lefogyasztottuk volna az oxigén készletet. Nem irigylem azokat, akik több órára bent ragadnak valahol, többedmagukkal.... veszélyes is lehet....

Valószínűleg teljesen más lett volna a helyzet, ha például vele ragadok be...