Hirdetés
04.28. Szombat
Ugrottam egy napot. A péntek említést sem érdemel, az égvilágon semmi nem történt. Egy kellemes meglepetés ért csak, méghozzá megérkezett az internet a szobámba. Közel négy hét vetítés után végre sikerült nekik. Mentségükre legyen mondva, hogy kaptam rögtön egy hálókábelt is, és sűrűn elnézést kértek, hogy csak most lett kész a hálózat. Ez is meg van.
Akihabara - Minden, ami szórakoztatás.
Ma fontos programom volt. Megvettem a Panasonic FZ-150 fényképezőt. Hol máshol, mint Akihabarában. Fél tízre bemásztam melózni, fél négyig semmi érdemlegeset nem sikerült alkotnom, úgyhogy valamivel négy előtt leléptem. Szereztem némi kaját, ha már az ebéd kimaradt. Éhesen nem megyek csavarogni. Mivel fél hat körül indultam el, Oimachiból vonattal mentem célzottan Akibába (Akihabara rövidebb neve). A gépet elvileg 31500 jenért vesztegették több boltban is a net alapján. Mivel azonban a boltok nevét elolvasni nem tudom, és amúgy semmi információt nem tudok róluk szerezni, megkérdeztem kollégáimat, hogy ez, vagy az melyik üzlet, és hol található. Mondták, hogy az egyik pont Akihabarában van, és térképen meg is mutatták a pontos helyét. Nos, valami nem jött össze nekik, mert a térképen jelölt helyen két dolog volt. Egy informatikai bolt, ahol csak PC, és laptop cuccokat árultak, a másik meg egy hatemeletes szex shop. Nem tudom, hogy milyen kellékeket lehet árulni ennyi emeleten át, de ígérem, hogy majd egyszer megnézem. Most nem mentem be, dolgom volt. Mivel kameraboltnak se híre, se hamva nem volt, úgy gondoltam, megyek pár kört. Mivel ez az elektronikai negyed, tuti találok még fényképező gépet áruló üzleteket szép számmal. Találtam is, több használt cuccokat áruló boltba belefutottam, és rengeteg „duty free” üzletbe. Felmerülhet a kérdés, hogy mi a halálnak tizenpár „vámmentes bolt” Tokió közepébe. A válasz, a megtévesztés. Hülye külföldi besétál, mert látja, hogy „húúúú, vámmentes bolt”, felvásárolja a fél készletet, és örül magának, hogy milyen olcsón megkapott mindent. Az üzlet tulaja meg röhög a markába, ugyanis kb. 1,5-2-szeres áron adta el a baleknak az árut. Ki lehet fogni persze itt is jó áron dolgokat, de nem jellemző. Egy előnyük talán van ezeknek a helyeknek, méghozzá, hogy nem csak japán nyelvű gépek, játékok stb. is elérhetőek.
Yodobashi BicCamera
Mivel az általam várt 31500 bűvös ár sehol sem akart feltűnni, bementem a Yodobashi-Akiba üzletbe, és megvettem a kamerát végül 34600 jenért. Kaptam egy törzsvásárlói kártyát, amiről még Joe-val beszélnem kell, mert egyelőre nem igazán látom, hogy mire való, de ő is használt ilyet, és azt monda, jó. Megünneplendő az új szerzeményemet, beültem egy Starbucks-ba. Joe kedvenc kávézója, korábban nem tudtam, miért szereti ennyire, de már értem. Kár, hogy otthon csak kettő van belőle országszerte, azok is Pesten. Igazi elit hely, az tény, de finom dolgokat árulnak, az egész világon ugyanolyan alapanyagokból dolgoznak, ugyanazzal a minőséggel. Ezt igazolhatom, kedvencem a karamellás frappuccinojuk, ittam már Pesten, Bécsben és Akihabarában, Oimachiban, és mindenhol ugyan olyan jó volt. Jó fél óra kávészünet után csináltam még pár képet, és hazavonatoztam.
Akibába sötétedés után érdemes menni... ezt sajnos mindenki tudja.
04.29. Vasárnap.
Hajnali kettőkor sikerült lefeküdnöm előző este (persze nem a fényképező próbálgatása miatt, ugyan), így meglehetősen szét voltam csúszva tíz óra körül, amikor ébredtem. Valamiért megszületett bennem az elhatározás, hogy csiholok netet a telefonomra. Nem lett volna rossz, ha nem csak vaktérképem van, hanem látok olyan luxus dolgokat, mint utcák, terek, stb. Nos, Android + Windows 7 + http webproxy jelszóval nem jó kombináció. De, én szeretem a kihívásokat. Először Win7 alatt létrehoztam egy ad-hoc hálózatot. Erős a gyanúm, hogy ezt nem okos telefonhoz találták ki, mentem pár kört, mire a Defy képes volt hozzákapcsolódni. Engedélyeztem a netmegosztást a hálókártyán, és az ad-hoc rendszerben is. Innentől a világ már elérhető volt a telefonnak is. De a proxy még ellenállt. Érdekes módon a Google maps már működött, és a böngésző is beindult a jelszó beírása után, de más semmi nem ment át. Úgyhogy, beüzemeltem a proxy droid nevű remek kis programot. Beírtam a porxy-t, a portot, a felhasználónevet, a jelszót, http tunel csatlakozás, és tűz. Csodák csodájára minden felébredt kapásból. Nagyot javult ismét a helyzetem, innentől már nem vagyok vak, a Maverick navigáció szépen lementi a google.maps térképrészleteit a telefonra, így miután bejártam virtuálisan Tokiót, szereztem egy teljes térképet, amit most már használni is tudok. Remek. Nem is tartott tovább 2 óránál az egész művelet.
Úgy döntöttem, hogy ha már van térkép, meg új fényképező, tesztelni kéne őket. Na, de merre? Sötétedésig még sok idő volt, egy nagyobb túrát terveztem. Kinéztem magamnak a Sky Tree-t. Jó 15 km-es séta, de ma belefér.
A kerület bevásárló utcája. Legalább 1 km, és természetesen fedett.
Összeszedelőzködtem, és elindultam. Úgy gondoltam, hogy ezt a távot még kicsit meg kéne növelni, így nem a torony felé indultam, hanem Harajuku felé. Ez gyakorlatilag Tokió divat negyede. Itt minden, ami ruha, cipő, parfüm stb. megtalálható. Egyszer ezt is meg kell nézni, miért ne most. Kellemes napsütés, huszonegynéhány fok, jó kis túra elé néztem. De, elkövettem egy apró, ám fontos hibát. A túracipőmet általában elég szorosan kötöm meg, nem szeretem, ha lötyög a lábamon, erdőben, sziklákon nagyon nem előnyös, ha laza a fűző. Most azonban kisé túllőttem a célon, és sikerült túl szoros lett. De, kezdetben még nem éreztem kellemetlennek. Jó 7 km után azonban feltűnt, hogy valami nem jó. Fáj a sarkam, méghozzá úgy az Achilles-ín tapadása környékén. A cipő valahogy leszorította, vagy a fene tudja mi lőtte, de úgy döntött, hogy köszöni szépen, itt és most feladja. Ugye, ha valami odáig eljut észrevétlenül, hogy már fáj, a fene megette az egészet. Hiába lazítottam meg azonnal a cipőt, mire Harajukuba értem már csak a bot hiányzott a kezemből, hogy igazán Dr. House legyek, a stílus már régóta megvan.
Shibuya - szokásos népsűrűség.
Sántítottam ezerrel, fájt minden lépés. Örültem a hülyeségemnek, pont azon a hétvégén vágom haza a lábam, ami után csak két napot kell dolgozni, mert a többi mind ünnep. Ezen a ponton már biztos volt, hogy SkyTree ma esélytelen, a tempóm kb. harmadára esett vissza, és kímélnem kellett a sarkamat amennyire lehet, ezért viszont a másik lábamat kezdtem jobban terhelni. Várható volt, hogy ott meg a rossz térdem fogja feladni a harcot záros határidőn belül. Hazamenni semmi kedvem nem volt, gondoltam, lesz, ami lesz, amíg nem fordul durvábbra a helyzet, lassan bár, de megyek tovább. Tettem egy kört Harajukuban, nyugtáztam, hogy ez nagyon nem az én világom. A márkák felét nem is ismertem, és annyi volt az ember, mintha legalábbis ingyen osztogatták volna az árut. Innen menekülni akartam, úgyhogy az állomás felé vettem az irányt. Meg is érkeztem, és akkor feltűnt az embertömeg után egy nagy zöld folt a városban.
Harajuku - vasútállomás. Kissé tele van.
Eszembe jutott, hogy persze, hát itt a Yoyogi park. Ez egy elég nagy összefüggő zöld övezete Tokiónak, Shibuya, és Shinjuku között terül el, Harajuku állomás majdnem a felénél van. Reméltem, hogy itt találok valami nyugodt helyet leülni egy kicsit, és a sok divatmajom is marad a saját dzsungelében, és messzire elkerüli a természetet. Nem tévedtem, mindkét elképzelésem bevált. Találtam nem csak ülő, de még fekvőhelyet is. Majd egy hónap után ejtőztem jó egy órát egy füves mezőn elterülve. Emberek ugyan voltak, de tolerálható mennyiségben, ők is élvezték a szép időt.
Yoyogi-park, bejárat. Valódi fából készült a kapu.
Azért itt is volt forgalom...
... de szerencsére voltak ilyen részek is.
Maga a park nagyon szép, kár, hogy csak az utakon lehet menni majdnem mindenhol, és nagyon behallatszik a város zaja. Gyakorlatilag olyan, mint otthon egy liget a városban, persze helyi mértékekhez igazítva. Szép, szép, de nem az igazi. Viszont, most tökéletesen megfelelt. Sarkamnak jót tett a cipő nélkül eltöltött idő, úgyhogy úgy voltam vele, hogy ha már a túrából nem lett semmi, elmegyek Shinjukuba nézelődni kicsit. Semmi kedvem nem volt visszamenni a harajukui állomáshoz, amire nyugodtan ki lehetett volna tenni a megtelt táblát. Kimentem a parkból, bicegtem még kb. egy kilométert, és máris a shinjukui vasútállomáson voltam. Most már nem jöttem zavarba, rutinosan belőttem a Subarus felhőkarcolót, és afelé tartottam.
Shinjuku - épület az utcasarkon.
Körbenéztem itt is a bevásárló negyedben, láttam, hogy jó áron vettem a kamerát, itt sem olcsóbb. Ideje volt vacsora után nézni. Úgy voltam vele, hogy ha a fene fenét eszik is, ma McDonald’s-ba megyek. Valahogy majd megoldom a rendelést. Megtaláltam azt a helyet, ahol legutóbb Joe-val kajáltunk, bementem, eszembe jutott, hogy Big-Mac szokott lenni minden jobb mekiben, talán itt is lesz. Pultos csajnak esélyt sem adtam keresztkérdésekre. Valami japán-angol vegyesben közöltem, hogy kérek egy Big-Mac-et, egy közepes sült krumplit, meg egy közepes kólát. Pont. Csaj mosolygott, számlázta, én fizettem, és… kaptam egy blokkot. Néztem hülyén, hogy jó-jó, de hol a kaja? Csak mutogatott, hogy menjek félre, ki akarja szolgálni a következő vásárlót is. Majd csak lesz valami alapon félreálltam, nézelődtem, és valóban, pár perc múlva veszettül integetett a két kiszolgáló csaj a pulttól, hogy kész a kajám, menjek már érte.
Győzeleeeeeem!!!
Király, végre, hús. Marha, patkány, egyéb, kit érdekel. Nem csak hal, rák, meg csirke, hanem valami más. És igazi szalma krumpli (nálunk így hívják). Jót vacsoráztam, de jól nem laktam, nekem ez a fajta étel valahogy nem laktató. Még két-három adaggal simán be tudtam volna tolni. Azért éhenhalás ellen jó volt. Mivel, most kizárt dolognak tűnt, hogy hazasétáljak, felültem szépen egy nekem megfelelő vonatra, és hazamentem. Sarkam nem csak fáj, vörös, és dagadt is, meglátjuk, mi lesz holnapra. Az biztos, hogy Merrell-t hanyagolom egy kicsit, szandál is kényelmes ilyenkor, bár, kicsit keményebb a talpa, de legalább nem olyan meleg. És nehezebb túlhúzni.
Fény, fény, fény, fényreklám... mindenhol.
További képek elérhetőek ITT!!!
