Elöljáróban annyit, hogy a Destiny 2 fő történetéről írtam pár sort, értelemszerűen spoiler-ek találhatóak benne.

A Destiny világa az első bemutatók óta érdekelt, azonban a játékba csak nem sokkal az első nagyobb kiegészítő (Taken King) előtt vágtam bele, még PS3-on. Mivel főleg egyedül játszottam, így túl sok időt nem töltöttem el a játékkal, a kampányt befejeztem, egy kis pvp és strike playlist után kerestem már elfoglaltságot. A második nagyobb kiegészítő pedig már nem is jelent meg PS3-ra, így nem is tértem vissza a játékba később se.

Azóta váltottam PS4-re és hát a Destiny 2 megjelenése napján munkából hazafelé gondoltam egyet és megvettem a játékot és hát mást el sem indítottam az elmúlt hetekben. Jó, persze nincs benne 150+ órám, mint egyeseknek, de magamhoz képest elég sokat időt tettem már a játékba és nem is tervezek leállni, már a második karakterem haladok a 20-as szint felé.

Annyi adalék még szükséges lehet, hogy nem vagyok Halo rajongó, Xbox híján nehezen is lehetnék, a Bungie korábbi játékai közül inkább a Myth sorozat, ami mélyebb nyomot hagyott bennem. Na jó, a Halo első részét még PC-n (!) játszottam, de a hírhedt Library pályán otthagytam.

Az első résszel eltöltött 15-20 óra után szerencsére volt egy reális képem arról, hogy mit kapok majd a Destiny 2-től. Igazából úgy számoltam, hogy hasonlóképpen az elődhöz, letudom a sztorit, megnézem a helyszíneket, aztán kis buktával továbbadom a lemezt. Ehhez képest azt történt, amit már fentebb is írtam, ha leülök játszani, akkor azt a Destiny 2-vel teszem.

A kampány előadásmódja a Taken King-et követi, sokkal több a narráció, a többi szereplő komolyabb szerepet kap, jobban megismerjük őket és Oryx után végre újra arca van az ellenségnek Dominus Ghaul személyében. Az alap Destiny-vel nekem ez volt az egyik fő gondom, hogy nem igazán lehetett érteni, hogy ki ellen is küzdünk. Hát most itt van Ghaul, aki jött, látott és győzött, teljesen felforgatja a Guardian-ok évszázados (évezredes?) rendjét az áltál, hogy börtönbe zárja a Traveler-t, minden erőnk forrását. A játék első fejezete emiatt az egész kampány talán legizgalmasabb, legjobban megírt része, amit szerintem túl hamar lezárt a Bungie. Lehetett volna hosszabb az a rész, amikor bukott Guardian-ként, sima emberként kellett küzdenünk a túlélésért. Elveszítjük a képességeinket, de nagyon hamar visszakapunk szinte mindent, így annyira nem érződik fájdalmasnak a veszteség. Bukásunk, szenvedésünk majd felemelkedésünk így picit súlytalan. Van egy rövid jelenet a játék első perceiben, amikor a támadás elől menekülő, a Guardian-ok védelmét kereső embereket láthatjuk megtörve, rémülten. Nagy lehetőség lett volna, hogy kicsit jobban belelássunk a hétköznapi emberek világába, de sajnos nem éltek vele a fejlesztők.

Ezek után a történet igazából egy kiszámítható vonalon halad tovább, egyik helyszínről a másikra utazva kell megszervezünk a válaszcsapást Ghaul és a Vörös Légója ellen, igazából semmi extra. Zavala harcolni, visszavágni akar, Ikora válaszokat keresve zarándokútra megy, Cayde pedig olyat tesz, amire talán senki nem számított, hősködni próbál. Ő és egy új szereplő, az aranykori tudathasadásos MI, Failsafe párosa, ami igazán említésre méltó a játék eme pontján. A duó remek humorforrás, másodszor végigjátszva ezt a fejezetet is mosolyt csalt az arcomra a párbeszédük.

A másik érdekes új szereplő Hawthorne, a Last City-ből menekültek vezetője. Az ő nézőpontján keresztül kapunk betekintést az eddig nem ismert világba, miszerint a Last City és a Guardian-ok uralma nem mindenkinek jelent boldog lakhelyet. Zavala és Hawthrone kapcsolata a történet másik fontos eleme, míg Hawthorne a Last City eleste után igazi védelmezőként próbálja a túlélőket összefogni, addig Zavala messzire menekül és megkérdőjelezi saját Guardian voltát. Ebben a konfliktusban is jóval több a potenciál, mint amit a Bungie írói a végére összehoztak, de bízom benne, hogy Hawthrone története ennyivel nem zárult még le.

Fura ezt így leírni, de ahhoz képest, hogy a Destiny 2 egy kőkemény multiplayer játék, maga a fő történet sokkal jobban működik egyedül végigjátszva. Társakkal haladva valahogy nem érződik az, hogy mi vagyunk a Traveler kiválasztottja, hogy a mi kezünkben az emberiség és a Naprendszer sorsa. Aztán ha végeztünk a kampánnyal, a játék teljesen élvezetéhez már mindeneképp szükségünk lesz társakra. Persze egy darabig egyedül is biztos lehet boldogulni, de egy jó Fireteam adja a lövöldözés savát-borsát.