A nappaliban csend és béke honol, csak a tűz pattogását hallani. Én a kandalló mellett ülök, egy gyapjúból készült pulóver borítja testemet, az viszont leér a combom közepéig. Melegséggel tölt el a hely. Lelkemet nyugalom járja át, libaborös testemet pedig a kandallóban lobogó tuz melege..

Magávalragadott a szoba kényelme és melege. Most veszem csak észre, hogy az ablakon túl is van egy világ, amit ugyan csak pár perce hagytam magam mögött, mégis olyan, mintha évek teltek volna el. Odakint havazik. Hatalmas pelyhekben hull a hó. A kertben álló tölgyfát eltakarja a forgatag, és mintha tornádó csapna le, engem is magával ragad, sokáig cipel magával, hét határon túl.

Eszembe jut egy éjszaka, amikor mint egy megbabonázott kislány, bámultam a hóesést. Az ablakban ülök, mellettem a fűtotest, engem viszont kiráz a hideg. Azon gondolkodom, milyen jo lehet hópihének lenni, meglovagolni a szelet, küzdeni vele, majd szabadon engedni magad, hogy repülj amerre visz.

Megborzongok. Nem egyedül néztem a hóesést, rémlik egy kedves arc, egy forró érintés. Remegtem, te pedig átkaroltál és olyan jó érzés töltött el, olyan lelki nyugalom...

Valami visszaránt a valóságba... szivem hevesen ver, tetőtől talpig libaborös vagyok... Érzékeny bőrömet zavarja a durva anyag érintése. Lassan húzom ki belole kezeimet, szerencsére elég bő ehhez. Nincs hideg, én viszont remegek. Most jo lenne, ha átkarolnál... Erre azomban hiába vérok, nem vagy mellettem...

A kezed érintésére vágyom... S ekkor ujjab sor emlékkép jön elő.

Sétálok egy kihalt utcán, a havazás megállt és a hó gyönyöruen csillog. Minden lépésnél ropog a lábam alatt. S Te akkor is ott ballagtál mellettem... karonfogtál...

Egyre kedvesebb az emlék... rémlenek bókjaid, s ajkam sóhajra nyílik. A pulóver lassan araszol lefelé, majd a padlón nyugalomra lel. Emlékszem arra a kedves arcra és arra a pajkos vigyorra, ez tüzeli vérem. Csak egy dolog jár a fejemben, hogy kell a megnyugvást.

Szivem nagyot dobban, amikor vállamon érzem arcodat, tarkómon a lágy sóhajtásodat... Rámtörnek az emlékek, nem tudom bezárni oket többé, de már nem is akarom!

"Zöld...a szemed...gyönyörű!"- jutnak eszembe szavaid- "Ahogy oket nézem, minden más eltunik, feleslegessé válik." Hallani akarom a hangodat! Nem azt akarom, hogy viszhangként csengjen a fülemben! Hiányzik az a kedves ám perzselo ritmus...

"Gyönyörűen csengő hangod van. Csak az angyaloké lehet ilyen." Félig kinyitom a szemem... fátyolos, könny csillog benne... Rád gondolok, a hangodra, azarcodra, a mozdulataidra... Ekkor egy forró könnycsepp fut végig az arcomon... Lassan lenyugodott a vulkán, ám helyette valami más ébredt fel, valami még orítobb! Fáj hogy nem lehetsz mellettem, hogy nem szoríthatod meg a kezem, fáj az újabb emlék... a búcsúnk pillanata...

Lábaimat magam alá húzom, és megpróbálom kiverni a fejembol azt a rövid "Viszlát"-ot, azt a két apró, esetlen puszit... De nem sikerül. Szaggató fájdalom járja át a testem s a lelkem... Meg sem öleltelek... Ki tudja, lesz-e még rá lehetoségem valaha...

Szemeimet égetik a könnyek. Szorosan becsukom oket és latom magam elott a hóesést, azt a gyönyöru hóesést... És látom az arcodat...