2021. május 14., péntek

Gyorskeresés

Tudom mit tettél tavaly nyáron (másképp)... egy perforált vakbél története 12.

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

A hazatérés felemás érzésekkel töltött el. Roppant mód örültem neki hogy végre elhagyhatom a kórházat harminc nap után...ugyanakkor tartottam is tőle hogy hazamegyek. Tudom, furán hangzik ez...de megpróbálom elmagyarázni.

Eleve a kórházban töltött hosszú idő...elhihetitek még többnek tűnt a nagy semmittevés (gyógyulgatás) közepette. Ennyi idő után még egészségesen is szokatlan első körben az otthoni lét. Nekem viszont egy teljesen új környezetet jelentett most. Majd egy hónapig a kórház volt az 'otthonom', ott tanultam meg felkelni az ágyról a műtétek után, ott sétálgattam, ott volt 'helyismeretem', minden közel volt hozzám (kisasztal tele mindenféle fontos dologgal, mint gyógyszerek, innivaló, zsepi..a wc/zuhanyzó is pár lépésnyire... stb.), ott voltak a nővérek akik a napi rutint biztosították (reggeli ébresztés, gyógyszerek, ágyneműcsere, kaja...)..stb., most pedig egy olyan helyre készültem ahol még nem 'jártam' a lerobbanásom óta.

Valamint ott motoszkált a fejemben az a gondolat is, hogy mi lesz ha otthon történik valami. Ez különösen azóta töltött el aggodalommal mióta sikerült a hasfalamnak szabotálni az első kórház elhagyási kísérletet. A sebészeten fekve könnyen és gyorsan jött a segítség ha nagy gond volt...ha pedig otthon vagyok...ott kissé másabb a helyzet. Elveszítem azt a fajta biztonságot amit a kórház nyújt.

Első körben újra meg kellett szoknom/tanulnom, hogy mi merre van a házban. Otthon voltam, ismerős helyen...de kicsit mégis idegenként. Eleinte többször nekiütköztem egy-egy ajtónak vagy bútornak. Persze ez betudható annak is, hogy a mozgáskoordinációm nem volt épp a csúcson. Valamint a kórházban jóval kevesebb 'akadály' akadt az utamba mint itthon. A másik fő ellenségem a lépcső volt. Igaz, csak két lépcső van a ház bejáratánál illetve kettő a terasznál de számomra egy ideig komoly attrakció volt megmászni azokat. A kórházban csak asztalsimaságú terepen sétálgattam így érhető hogy minden 3mm-nél nagyobb szintkülönbség a meglepetés erejével hatott rám. Amíg nem futotta az erőmből többre pár száz méter sétánál, addig nem merészkedtem ki az udvaron kivülre. Elég viccesen nézett ki amikor ketrecbe zárt oroszlánként róttam a köröket a kocsibejáró területén...ami kb. 7x5méter területű.

Bent sem volt sokkal jobb a helyzet, még akkor sem ha csak az ágyban feküdtem. Mivel a hálószobában nincs kisasztal az ágy mellett...gyorsan ki kellett találni valami megoldást, mert az első hetekben kétszer meg kellett gondolni hogy felkeljek-e valamint meg kellett tervezni - ha már talpon vagyok - hogy mit is kell elintéznem. Sokszor mormoltam átkokat amikor már épp sikerült visszahelyeznem magam az ágy nyugtató ölébe...és bevillant, hogy pl. basszus....innivalót nem hoztam vagy a telefonom az asztalon maradt. Mindezek a dolgok megtanítottak arra, hogy 1. milyen fontos ilyenkor a tervezés, 2. türelem....türelem...türelem, 3. ha nyugisan és lassabban csinálok valamit akkor hamarabb/effektívebben érek célt. Végül a forgószékemet gurítottam az ágy mellé alkalmi kisasztalnak. A forgó tulajdonságát különösen hasznosnak találtam.

Augusztus vége-szeptember elején jártunk. Ilyenkor még ugye rengeteget süt a nap és jó idő van. A harminc napos kórházi bezártságnak köszönhetően én ekkor még erősen denevér üzemmódban léteztem. Csak kora reggel, illetve sötétedéskor voltam képes kint tartózkodni. Kétszer próbáltam meg délben illetve kora délután sétálni...de tíz vakon megtett lépés után inkább visszatértem a házba...mielőtt bérletet váltanék a traumatológiára is.

Többen kérdezték már tőlem, hogy volt-e olyan pillanat a kórházban töltött harminc nap alatt...vagy akár utána is amikor úgy éreztem, hogy elég....ez már tényleg sok. Illetve azt, hogy egyáltalán miként éltem meg az egészet lelkileg.

Ha most hirtelen csak egyetlen dolgot kell kiemelnem, akkor az mindenképp az augusztus 10.-i újabb műtét híre lenne. Ez volt az az ominózus eset amikor kb. két percre voltam a hazatéréstől...aztán mégis maradás és műtét lett a vége. Akkor egy kicsit elvesztettem a hitem és a kedvem...meg úgy mindent. De ha egy kicsit gondolkozom...akkor viszont a szombatot követő hétfőt mondanám. Amikor két napon belül másodjára is a műtőasztalra kerültem. Ráadásul ugyanazzal a hibával. (Kiszakadt a hasizom varratja).

A hír bejelentésétől a műtétig eltelt 5-6 órában eléggé magam alatt voltam. Úgy éreztem sosem fogok meggyógyulni...mi lesz ha 2-3 naponta kiszakad a hasizom? Itt maradok örökre. Illetve hasonló gondolatok forogtak a fejemben. Talán közhelynek hangzik, de akkor ott bármit odaadtam volna vagy bármit megígértem volna...csak azért hogy megússzam ezt. Tényleg nem láttam az alagút végét.

Aztán a harmadik műtét után két-három napig szintén nagyon feszült voltam. Folyamatosan attól tartottam, hogy ismét szakadás lesz a vége. De ez nem volt már annyira vészes. Most visszagondolva a történtekre, sokszor én magam sem értem hogy bírtam ki akkoriban. Nem csak lelkileg, de fizikailag is sokkal ellenállóbb voltam bent. Furán hangzik, de ezerszer jobban tűrtem a fájdalmat. Lehet tényleg igaz, hogy ha valami nagyon fáj...akkor a kisebb dolgokat nem érezzük annyira. Nekem volt elég bajom a hasfalammal és a vágással....nem volt ingerenciám más fájdalmakra is koncentrálni. Van is valami vicces történet vagy pont vicc, amikor valaki panaszkodik, hogy mennyire fáj a feje. Mire azt tanácsolják neki, hogy sózzon rá egy jó nagyot kalapáccsal a hüvelykujjára...rögtön nem fogja érezni a fejét. Nos, valami hasonló történhetett velem is.

A kórházban szitává szurkálták mindkét karomat. (képek alant) Ugye volt olyan ápoló aki kilencszer próbált egymás után vért venni...de sikertelenül. Amikor a belgyógyászati kontrollok során vért vettek tőlem szeptemberben és novemberben, majdnem sivítottam mint a kismalac amikor csak 1-2 szúrást kellett túlélnem. Odabent meg sem rezdültem, szurkáljanak csak.

Azt hiszem a fenti két mélypontot leszámítva egészen jól viseltem lelkileg az egész hercehurcát. Azokban az esetekben ingott meg kissé az érzéketlenség amikor kollégákkal/ismerősökkel/barátokkal beszéltem vagy irogattam. Amikor meglátod milyen szánakozva néznek rád a rottyant állapotod miatt...akkor tudatosul benned hogy mennyire rozzantul is festhetsz és mennyire szar a helyzet. A kórházi tartózkodás eleve megterhelő tud lenni, főleg ha napokig nem eszel (néha nem is iszol...mert nem lehet) és jelentős súlyvesztésen is átesik valaki. Ilyenkor az állapotromlás nagyon szembetűnő tud lenni. Főleg mivel én nem látom magam kivülről az ágyban fekve (még szerencse....elég volt a tükörben szembesülni magammal naponta pár alkalommal a fürdőben...) így nekem teljesen más kép alakult ki az állapotomat illetően.

Nővérem nem látott július közepétől egészen kb. szeptember végéig. Na jó, egyszer beszéltünk videóhíváson keresztül, de ennyi volt összesen. Amikor eljöttek olyan szeptember 20.-a körül, akkor már 3 hete itthon voltam. És véleményem szerint klasszisokkal jobb állapotban mint amikor augusztus 29.-én hazajöttem. Ehhez képest a nővérem azzal nyitott, hogy de borzasztóan nézek ki...és mennyire lassan mozgok, plusz fáradtan is. Mit szólt volna ha 3-4 héttel korábban lát? :D

Amikor már itthon voltam, eleinte az okozott frusztrációt, hogy fog-e szakadni valami, fog-e köpködni a seb...a kötéscserék tömkelege...stb. stb. Ahogy teltek a napok, ezeknek a dolgoknak a száma szép lassan csökkent. Talán itthon még inkább türelmesnek kellett lennem. Hiszen az, hogy hazaengedtek, még nem jelenti azt hogy meg is gyógyultam. Tetemes része ekkor következett csak..főleg ami az időtartamot illeti. Még december végén is volt hova javulnom. Szerencsére az itthon töltött idő alatt már nem volt igazán mélypont. A társaság hiányzott kissé pár hét után. Ugyanakkor az is óriási zajnak hatott ha kettőnél több ember volt körülöttem...annyira megszoktam a nyugit, a csendet. De fokozatosan, nyugisan ehhez is szoktatni tudtam magam.

Mennyire változtatott meg az elmúlt pár hónap? Jó kérdés. A kórházban úgy gondoltam, hogy alapvetően felforgatta az életemet és 180 fokos fordulattal fogok távozni...már ami a világnézetem, személyiségem, stb.-t érinti. Sajnos, azt kell mondanom, hogy az akkori gondolataim illetve fogadalmaknak egy része odaveszett. Ahogy kezdtem magabiztosabb, erősebb lenni...úgy halványultak ezek a dolgok is. Persze nem azt mondom, hogy mindent úgy csinálok és úgy élek mint előtte...de érezhetően más most a perspektíva. Az étkezésre mindenképp figyelek most is, a mennyiségre és a minőségre is. Megszoktam, hogy naponta ötször eszek, kevesebbet. Több gyümölcsöt eszek, illetve zöldséget is. Nem iszok cukros innivalókat, meg szénsavasakat sem. Ezeknek egy része a műtét közvetlen következménye, mármint az első műtét után előírt diétának....és ezek így megmaradtak. A sportolást, testmozgást komolyabb formában még egy ideig hanyagolnom kell, de rengeteget sétálok, naponta többször...egyre tempósabban. Ezt minimum meg szeretném tartani, a rendszeres mozgást. Ma például nyolc km-t tettem meg és ez 354 elégetett kcal. A második érték azért vicces, mert ez kb. 5dkg diónak felel meg. A telefonom 7 tojást említ. :D Ennyit dolgoztam le....8 km-rel és közel másfél óra sétával. Megdöbbentő. Egy weboldal szerint, egy hasonló paraméterekkel rendelkező férfinak 3ezer kcal a napi kalóriaszükséglete. Persze tudom, ezt nem kell mindet 'elégetni' de akkor is mellbevágó hogy mennyire nem jelent semmit a másfél óra sétám. Ha futnék...másfél órát...akkor olyan 900kcal lenne. Na, erre még tuti várni kell. :) Végül is nem az olimpiára készülök, de szeretném legalább tartani a frissen megszerzett súlyomat, ha nem is picit csökkenteni még.

Az is igaz, hogy újabban hajlamos vagyok olyan dolgokat 'elengedni' amikre korábban reagáltam volna vagy felidegesített volna. Kétszer is meggondolom néha mit szólok vissza vagy válaszolok valakinek. Sokkal empatikusabb lettem az emberekkel, főleg az egészségügyi problémákkal rendelkezőkkel szemben. De talán általánosságban is elmondható. Meg tudom érteni ha valakinek más véleménye van, nem akarom mindenképp meggyőzni arról hogy nekem van igazam. Nem is kell meggyőzni. Ez az ő véleménye, ennyi. Nem idegesít már ha dugóban ülök....nem tud felhúzni ha sokat kell várnom valamire...talán tényleg türelmesebb is lettem. Ennek azért örülök.

Hozzászólások

(#1) Syl


Syl
nagyúr

Én úgy tudom, hogy az átlagos férfi szervezet a puszta létfenntartáshoz (tehát nem csinálsz semmit, csak fekszel és lélegzel) napi ~2000 kcal-t használ el.

Augusztusban lesz két éve, hogy felvágtak, mint Józsi bácsi a görögdinnyét (~30 centis függőleges vágás), bő egy éve volt a korrekciós műtétem (hasi sérv megszüntetése, méretes háló beültetése - sajnos a zsírpaplan eltávolítása elmaradt :DDD ), de még most sem tudok úgy mozogni, emelni, dolgozni, mint előtte. Az orvos megnyugtatott, hogy a nagy vágás miatt (szerintem az összes hasizmomat szétvágták) ne is számítsak teljes felépülésre.

Olyanok vagyunk, mint a kutyák. Van szájkosarunk, oltási igazolványunk és akkor mehetünk ki, amikor a gazdi megengedi.

(#2) hdanesz válasza Syl (#1) üzenetére


hdanesz
senior tag

Akkor szép kilátásaim vannak. :o Ugyanis engem is így lékeltek meg pontosan.

További hozzászólások megtekintése...
Copyright © 2000-2021 PROHARDVER Informatikai Kft.