A kis falusi diszkóban hangosan szólt a zene. A fiatalság eme padokkal, és díszkivilágítással díszített becsületsüllyesztőjében tombolta ki a heti feszült pillanatokat, engedve az alkoholos italok kiváló (ruhát is) oldó hatásának. Mindenki jól érezte magát, elvégre is, szélső nap volt.
A tánctérről ballagtunk le, szabad helyet keresve, és két csaj mellé ültünk. Haver volt általános iskolai osztálytársai. Hamar szóba elegyedtünk. Életvidám kis fekete ült mellettem, farmerben.
A négyes beszélgetésből kis idő múlva páros hülyülés lett. Szurkálódtam, viccelődtem. Vette a lapot. Tetszett ez a hozzáállás a sok lelki beteg után. Végre valaki, aki el tudja engedni magát. Irigyeltem is Őt érte, én azért lassabban oldódok…
Csak hagytam sodródni magam az árral. És sodródni jó. Egészen új élmények szakadtak az ölembe: a legendás szorongásom se perc alatt eltűnt, amint rám mosolygott. Ahogy egymást oltottuk, tekintetünk egyre többször találkozott, lassan többet vigyorogtunk, mint beszéltünk. Szép hosszú fekete haja van... Kezdett elhomályosodni a külvilág, a zene halkult, a táncoló fiatalokból mozgó, elmosódó maszatok lettek. Mintha burok védett volna minket... Szép szemek, de milyen szépek... csillogó tekintetében majdnem elvesztem... Csak rá koncentráltam. Az érzés egyedi és megismételhetetlen volt. Néha még most is átjár valami hasonló, ha a fényképét nézem... Az érzéstől, ami akkor úrrá lett rajtam nem is tudtam, de nem is akartam szabadulni.
Mivel a jó dolgok gyorsan elszállnak az ember életéből, nem volt ez másképp most sem. Hajnali 3 fele én vittem haza, a kocsiban még megbeszéltük az msn+iwiw kombót, aztán kaptam két puszit. Fantasztikus. Átjárt valami olyan erő, valami olyan boldogság, amit talán sosem éreztem ilyen erővel. Otthon az ágyban nem tudtam lecsukni a szemem. Rá gondoltam, és azokra a pillanatokra, amikor rám nevetett. A sikerélmény hatalmas volt. Úgy éreztem enyém a világ, bármit megtehetek, bármihez lenne erőm.
Másnap délután találkoztunk ismét. Műanyag asztalt ültünk körül kényelmes székeken, édesapja társaságában. Az sms ami invitált, megalapozta a jókedvemet: „Szia te lökött! …… szóval délután okés, mikor érsz rá?” Én, mint lökött, nagyon örültem, hogy megint van valaki, akinek fontos vagyok…
Beszélgettünk (egy szép motor társaságában!), majd kis idő után felmentünk hozzá.
A szoba fala tele volt képekkel Londonról, különböző képeslapokon láttam például a Tower-t és a Big Ben-t. A hangulat sajátos volt, csinos ruhák, szoknyák voltak kiterítve az ágyra, nem összevissza, hanem szép rendben. Miután az ágyról elpakolt, ledőltünk filmet nézni. Azt hiszem a Charlie és a Csokigyár lett a szerencsés kiválasztott. Persze hogy nem a filmmel törődtünk, hanem hogy kié legyen a több hely az ágyon. Természetesen én győztem, ez nem is volt kérdéses. A film után beszélgettünk, közben gyakran pillantottam a tetőtéri ablakra. Már egész sötét volt, falunk fölé értek azok a felhők, amik a horizonton voltak, amikor elindultam.
Kilométeres magasságból indulhatott útjára az esőcsepp. Bizonyára többször összeolvadt más társaival, és többször szét is szakadt, miközben a gravitációnak engedve közelített a tetőtéri ablak felé, hogy aztán az útját álló üvegablakon loccsanjon szét, mint ahogy azt a világ összes többi esőcseppje teszi. Neki, mint esőcseppnek, ez rendeltetett. Nem volt más választása.
Nekünk sem volt. Lassan a távolság elfogyott. Ahogy közel hajoltunk egymáshoz, a fejemben, a testemben éreztem, hogy elönt a forróság (imádom!) Megcsókoltam. Még egyszer. Újra és újra. Ő viszont. Hosszan néztük egymást.
-Olyan dilis vagy, –mondta – de örülök hogy végre megtaláltalak.
-Nem, én örülök hogy megtaláltalak. De nem csak én vagyok a dilis kettőnk közül... 
Platty. Mondta az esőcsepp. PLatty Platty, mondta két másik is, kik eddig a pillanatig üldözték az elsőt, a sötét éjszakában… eleredt az eső.
Az zápor miatt nem mentünk bulizni. Nem is akartunk eredetileg se.. Beszélgettünk, nevettünk, élveztük a boldog perceket. Egymás kezét szorongatva hallgattuk az ablakon muzsikát játszó esőcseppek dallamát. Ahogy már írtam, a boldog percek gyorsan eltelnek. Nem volt ez másképp most sem. Indulnom kellett. A búcsúzás legalább annyira volt fájdalmas, mint örömteli. Nem hiszem, hogy részleteznem kell, hogy miért.
Néha fantasztikus érzés sodródni az árral, persze csak akkor, ha olyan boldogságot él át az ember, amit mi akkor, és ott átéltünk…
Így, Karácsony környékén, minden ember csiszol azon a páncélon, amivel magát körülvette, én is ezt tettem. Elvékonyodott egy kicsit, közelebb engedtem az embereket.
Ez az írás, vallomás, vagy nevezzük apró szösszenetnek, ez az én emelkedett hangulatom szüleménye.
És bizony már ideje volt megszülni…
Kellemes Ünnepeket Kívánok Minden Kedves PH!-s ismerősömnek, külön kiemelve az általam (kis kihagyásokkal) figyelemmel követett kyrabaybee topik Pingvinjeit. 
