Miután meghoztunk egy nagy döntést, vagyis lecseréljük első igazi családi autónkat, a lassan 24 éves Scenic (bocsi, így könnyebb leírni) – ünket, újabb nagy dolog került terítékre: Nyulat kapnak a gyerekek. Mielőtt valaki rosszra gondolna, nem csak valami húsvéti hóbortnak szántuk. Családi ház, lesz (van) jó helyük, tőlem sem áll messze a dolog, gyerekkoromban a szüleim tartottak nyulakat. Nyilván, nálunk más a szándék, mint akkor volt.

Feleségem el is kezdte beszerezni a dolgokat, kereste a megfelelő állatokat. Mondtam én, hogy előbb kellene egy szép, tágas ketrec. A környéken pont volt is egy elég nagyméretű eladó. Nagyszerű!
Közben kinéztük az új autót, az üzlet meg is köttetett, a régit beszámítják. Amíg a papírjait intézték (forgalomba helyezés), addig a régit használtuk. Milyen jó ez is, hogy a böszme Scenic-be, amit már amúgy sem féltek annyira, bőven be tudjuk majd tenni a ketrecet.

Ja igen, a Scenic… egy igazi igásló, mindenes. Hű társam volt a ház felújításakor több projektnél. Kád, fagyasztó, gáztűzhely, bálás szigetelőanyag, … mindent is bele tudtam pakolni. Csak már kezdtem unni, hogy évente többet kell ráköltsek, mint a piaci értéke, és mindig a legnagyobb fagyban hagy cserben, hogy ne tudjak munkába bemenni. Az utolsó napokban minden rosszat elfelejtettem, egyre csak a kellemes emlékek jutottak eszembe. Miken mentünk át neki köszönhetően. Csodáltam az ablakon át, csodáltam a belső terét, amikor kinyitottam a csomagtérajtót. Hiányozni fog!

De azért már vártam azt a bizonyos hétfőt, amikor egy 24 éves autóval megyek be melóba, haza meg már egy új gép fog vinni. A gyerekekkel visszaszámoltunk, mennyit kell aludni. Már csak kettőt! Szombat volt éppen. Feleségem délutánra beszélte meg, hogy megyünk a ketrecért. A célpont Domoszló. Sosem jártam arra, pedig nincs is messze. Gondoltam, legalább megnézzük útközben a bányát, remek utolsó út lesz. Közben, a gyerekeket elvitték szüleim, nagy bandázás volt náluk. Ennek kicsit örültem, mert kettesben tudtunk lenni asszonykámmal. De jött a telefon: este hat után menjünk inkább, akkor jó az eladónak. Nem gond, sötétben is biztos szép a bánya, meg akkor már vigyük a gyerekeket is, ne maradjanak későre. Telefon, térkép, a leggyorsabb útvonalat választottam. Hiba volt…

Kezdetben élmény volt az út, enyhe lankák, hatalmas, kivilágított gépek. Aztán az úthibáktól már nem tudtam élvezni az utazást. 20-30km/h, tényleg ez a gyorsabb útvonal? Hosszú 10 perc volt kátyúkat kerülgetve, de odaértünk, lett üzlet is belőle. Már majdnem 7 óra volt, ekkor még téli időszámítás volt, vagyis már javában sötét vett körül minket. Gondoltam én, másik útvonalat kellene nézni, ettől csak jobb lehet. Tévedtem. Ami ránézésre pár km egyenes szakasz volt, az félúton átváltott enyhén dombos, kátyús, röges, félig földútba, ahol talán traktorral járnak a földekre. Körülöttünk bozót, semmi támpont, csak az a pár méter, amit megvilágít a reflektor. Feleségem kér, forduljunk vissza! Ugyan, mindjárt vége, látom a térképen a közeledő falut. Csak megyünk még kicsit egyenesen. Hátul a gyerekek (4- és 6 éves) már kezdtek félni kicsit.
Hiába mentem nagyon lassan és óvatosan, a kocsi kezdett egyre hangosabb lenni. Kezdett rossz érzésem lenni. Nem is kellett sok, és igazán hangos lett a kipufogó, valamint jött az a jó kis fém hang. Leszakadt a kipufogó? Gyorsan megálltam ott, az út közepén, az enyhe emelkedőn, nehogy még nagyobb baj legyen. Rögzítettem a járművet, kiszálltam, telefon fénnyel néztem: Igen, ez leszakadt.
Ne! Ne! … Nem lehet! Nem…nem… NE!!!

Pár nap múlva örökre elválunk, azt hittem, már nem lehet semmilyen incidens. NE!!!
A gyerekek szinte sírtak, megrémültek, nyugtalanok voltak. Hogyan nyugtassam meg őket, ha én is kicsit megzuhantam? A semmi közepén voltunk, talán szántóföldek lehettek ott. Kilométerekre, fél úton két falu között, amiken még nappal sem jártam soha. Csak a kocsi fénye, körülöttünk bokrok és apró vadállatok nesze volt rajtunk kívül.

Próbáltam felmérni a helyzetet. Valami bilincs nincs a helyén. Jön le egy méter cső a motortérből, ami a földre lóg és húztuk, a folyatása meg a földbe/aszfaltba túrt. Ez így nem maradhat. Szedjem le? Mivel? Nem tudom. Valahogy rögzíteni kellene. Mivel?? A kocsiból már mindent kipakoltam, pedig előtte volt benne néhány szerszám, egy tucat gumipók, VÍZ. Mindig volt víz. Most nincs, pedig mindenki szomjas, főleg a gyerekek.

Gondoltam, megkeresem az elhagyott bilincset, hátha. Több száz métert mentem vissza, telefonfénnyel pásztáztam az utat. Visszafordultam, még alaposabban kerestem, majd a kocsitól 2m-re találtam meg. xD Nagyszerű, ügyes vagy! De hiába, egy ponton elette a rozsda, elszakadt. Pont ez a kis út kellett neki, pedig maga a kipufogó pár éves volt, még nem is volt korrodált egyébként. Csak ez a kis …. 800Ft-os alkatrész, felül. Nem is láthattam, ha alá néztem volna a kocsinak. Szerelők sem szóltak. Szóval, a bilincs használhatatlan volt, mást kell keresni.

Feleségem már az új divattáskája pántját is felajánlotta, persze nem fogadtam el, nem is ítéltem jónak a feladatra. Kínomban törtem egy gallyat, nyilván csupa tüske volt, de pár sem árán sikerült használható formába hoznom. Bekúsztam a kocsi alá. Az emelő eszemben sem volt, bár azon az úton elég kockázatos lett volna. Pár zúzódás és erős görnyedés után valamilyen lemezekhez be tudtam préselni a gallyat, a kipufogót megtartotta valamennyire. A bakancsomból kiszedtem a fűzőt, azzal még biztosítottam rajta. Próbáljunk elindulni, imádkozzatok! – szóltam a többiekhez. De azt hogyan kell? -kérdezte a kislányom. Menni fog, mondtam neki.

Indítás. Ez jó hangos még így is! Sajnos az út nem javult, a kötés nem segített sokáig. 100-200 méterenként meg kellett állni és igazítani a rendszert. Néhol sár is volt, csak hogy jó legyen, meg szerencsére aszfalt foltok, hogy belemarjanak a koponyám bőrébe.
Hívjunk segítséget! – mondta a feleségem. Jó ötlet lenne, csak hol is vagyunk? Mindjárt elérjük Vécset, vagy mi a neve, a domb tetejéről láttuk a fényeit. Addig bírjuk ki valahogy. Az már egy fix pont, világítással, emberekkel. Még egy kis szerelés, aztán ereszkedtünk le a dombon. Kanyargós földutak következtek, nem láttunk semmit, csak a dombokat, bokrokat. A gyerekek a saját elképzelésük szerint tényleg elkezdtek imádkozni. Ez egyszerre ejtett kétségbe, de fel is emelt és erőt adott. Vécs viszont sehol. Aztán viszonylag normális műút következett. Haladni tudtunk volna már, de néha húztuk az aszfalton a kipufogót. Az „ima” egyre hangosabb lett. Lehúzódtam oldalra. A kipufogónak is hűlnie kell, hogy tudjam mókolni.
A bő egy óra alatt összesen 3 jármű ment el mellettünk, hiába stoppoltam, csak egy állt meg. Ami mondjuk érthető, talán én is f.stam volna, ha meglátok ott valakit az út közepén. Végül egy furgon állt meg, ami az ellenkező irányba haladt. Mikor érünk már egy faluba? – kérdeztem. 10-20km. – volt a válasz. De akkor hol van Vécs??? – Hát, azt már elhagytátok rég. xD Megígérték viszont, hogy 10 perc múlva jönnek vissza, segítenek.

Sétálgattam a sötétben, keresve valami táblát, hátha segít. Mindössze 6km a cél, az otthon, remek! Fél óra múlva sem jöttek a furgonosok… Akkor hívjunk fel valaki helyit, hátha tud segíteni. El is indultak dróttal és szerszámokkal felvértezve. Legalább már tudtok, hová kell jönni.
Fura érzés volt. Ott a semmi közepén, teljes sötétség, a Holdat sem láttuk, már 9-re járt az óra. Ennyit a 25perces útról… Kiszolgáltatottnak éreztem magam, a gyerekek éhesek és szomjasak, én is. A távolból villámokat is lehetett látni. De talán már jön a segítség.

Hosszú félóra volt, de jött Tibi barátom. Hozott lámpát is végre. Megemeltük a kocsit, pár trükkös hurokkal rögzítettük a kipufogót. Közben mégis megjelent a furgonos banda. Megköszöntem nekik, de már megoldjuk- mondtam. Bárkik is voltatok, ismét köszönöm!!

6km hazáig. 1m cső a motortól. Lankás emelkedők, szóval kellett pörgetni is, a fejünk majd’ szét szakadt. De haza értünk. Ott hagytam a kocsit Tibiéknél, neki van akna a garázsban. Valamit kezdeni kell vele vasárnap. Hétfőn munkába kell mennem, és le kell adnom a kereskedésbe. Tibi haza vitt minket, 9 után érkeztünk meg, enyhén sokkos állapotban. Egész éjszaka a kipufogót szereltem, különböző módokon.

Másnap jó apámmal hadra fogható állapotba kínlódtuk a Scenic-et. Egy 800Ft-os kis alkatrész kellett volna…
A lemezek között még ott volt az a félig ledarált gally, ami kicsit fogta a csöveket. Tibi feleségének is beleégett valószínűleg a memóriájába a kép, vagyis a tekintetem, ahogyan fogtam és néztem azt a kis fadarabot.
Azóta már nyulaink is vannak, nem csak új autó, de a ketrec örök mementó lesz.