Nem épp technikai jellegű bejegyzés, de láttam én itt már ilyet.

Egy művelődési házban dolgozom, annak is egy olyan részén, ami az egyik legforgalmasabb: egy aulában, ahol rengetegféle dolog zajlik, táncoktatások, tanfolyamok, kézműves foglalkozások, van a netkávézónk is (amit én felügyelek és amiről írtam itt), és még sorolhatnám. A lényeg, hogy napi 3000-4000 ember (nagyrészt gyerek) halad át rajtunk keresztül, mivel 3 iskola és még 15 másik intézményegység van a szárnyaink alatt.

De nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy mennyire máshogy tudnak élni bizonyos emberek, mint azok, akik rohannak, kapkodnak sokszor egész nap, mint pl. én, hiszen hogyan is lenne máshogy ez egy rugalmas munkarendű munkahely és 3 kisgyerek mellett?!

Szóval vagyunk mi, mint egy nyitott intézmény(egység) és van mellettünk az éttermünk, ahol a gyerekek menzai kiszolgálása mellett szociálisan rászoruló emberek is kapnak ellátást, úgy mint éthordós ebédet.

Szociálisan rászoruló egy halom embercsoport lehet, ilyenek pl. a nyugdíjasok, értelmi- vagy egyéb fogyatékkal élők és lehetne sorolni hosszan a sort.

A lényeg, hogy van 4-5 ember, akiket nap, mint nap megcsodálok és bevallom, a könnyem kiszaladna sokszor, ha nem lennék annál keményebb.

Ők a fenti csoportból a kissé értelmi fogyatékosok közé tartoznak, amely állapot kívülről és elsőre sokszor nem is látszik, és nem szorulnak segítségre, el tudják látni magukat a maguk módján. Minden nap (még szombaton is) megjelennek nálunk 9:30-kor pontosan, kezükben a kis éthordójukkal és leülnek, hogy megvárják a 11:30kor (!!) kezdődő ételosztást a szomszédos étteremben (ott nincs lehetőség leülni és várakozni, ezért jönnek hozzánk: télen meleg, nyáron hideg van bent nálunk).

Nem kapkodnak, nem sietnek sehová, illedelmesen köszönnek érkezéskor-távozáskor, a maguk szintjén elmesélik, hogy mi történt mostanában velük, mik a gondolataik, érzéseik, megkérdezik, hogyan vagyunk, stb.

Szeretetre méltó és éhes emberek.

9:30-kor tehát érkeznek, leülnek. 10, 10:30 körül már, amikor az órára néznek, szinte látszik, hogy megnyalják a szájuk szélét, igen, igen, hamarosan itt a 11:30, amikor megkapják a nap fénypontját: az ebédet. Nekik nem kell több, nem kell más, nem kell 46"-os LCD tv vagy turbófeltöltős autó és a többi. Csak egy tál meleg ebéd. Minden nap ugyanabban az időben, ez ugye fontos pl. az autista embereknek is, hogy minden a megszokott ütemben és időben történjen.

Rendet nem bontanak, nem hangoskodnak, ellenben a sok kis suttyó kölyökkel, akik állandóan pluszmunkát okoznak a takarítóinknak, mert szándékosan, csak úgy viccből szana és széjjel dobálják az érintetlen tízórai vagy uzsonna szendvicset! Tudjátok, hány KILÓNYI szendvics landol csak nálunk az aulában nap, mint nap? Nem hinnétek el! Egy kisebb, vagy akár nagyobb afrikai falut bőségesen jól lehetne lakatni belőle.

Én nem mondom, hogy fogyatékosnak lenni olyan nagyon jó dolog lehet, de ezek az emberek tényleg megalázkodnak, látszik, hogy boldogok, elfogadják az állapotukat, hálásak a ételért (és az életért), amit valószínűleg ingyen vagy fillérekért kapnak és nem akarnak többnek látszani, divatot követni, mint sokan.

Ha azt mondom nekik, hogy "elnézést, most még nem jöhetnek be, mert még korán van és nem nyithatok ki", akkor még Ők kérnek elnézést és az akár mínusz 10 fokban kint várakoznak csendben, nem úgy, ahogy a hozzánk sokszor betérő suhanc kölykök, akik képesek még ütögetni is az ajtót és trágárságokat kiabálni, hogy mi az, hogy ők most nem jöhetnek be?!