Tandori Dezső, és a védjegyének számító sapka

Tandori Dezső: A semmi kéz

Egy vak madár azt hiszi, álmodott
pedig csak megsimogattam a hátát
mit ő engedni nem szokott
s kezünket is ez az egy pár madárláb
nem érinti önszántából soha
de majd annak is lesz sora
mikor néhány lelkünkkel tovatűnten
egy-test, ott fog feküdni a tenyerünkben;
miféle előleg ez a halálra,
hogy megsimogatható volt a háta?

Szárnyra ki volt dobva a szürke toll
ahogy álldogált a teljes sötétben
tudtam, ott vagyunk valahol:
nem is padlón, nem is csonk deszkalécen
melyen parányi hő a talpnyoma
s még annyi se az örök éjszaka
melyről tudnom kell, hogy két elürült szem
közvetít bár tudatunkban, szűrten
előleg ez a tiszta nemtudásra
mit magunk is elérünk valahára.

Csak annyi voltam, mint a semmi kéz
mely nem mutat se innenre, se túlra
nem kerül el, el se vész
mintha az idő ide-oda múlna;
ujjam alatt a hát mintázata
nyugodt volt, mintha nem is látszana
a csőr lassan kinyílt, nem lihegősen
inkább csak mártózni valami hűsben
mert a forróság a nem várt hatásra
a harminc grammnyi testet be- s bejárta.

És hangom szólt hozzá, az ismerős
az örökké megválaszolhatatlan
három-verébnyi-ős
helyett ő állt világtalan-alakban
mint kérdezetlenségünk válasza
melynek elég, hogy önmaga;
kezem távolodott kalitka-űrben
nem érzett hullámlásba vegyülten
s a másfél perc még-sosem-volt csodája
jó ok lett neki egy tollászkodásra.